Volodimir Mikolajenko, az ukrán Herszon város volt polgármestere több mint három évet töltött orosz fogságban. A 65 éves férfi sovány, törékeny és lábadozik, de lélekben nem tört meg, bár a visszanyert szabadságot még szoknia kell.
Mikolajenkót 2022 áprilisában, Moszkva teljes körű inváziójának első heteiben orosz ügynökök elrabolták, és nyomtalanul eltűnt, mígnem Kijev idén augusztus 24-én, Ukrajna függetlenségének napján megerősítette, hogy fogolycserében szabadon engedték.
„Évekig csak rácsokat és betont láttam” – mondta a Szabad Európa Crimea.Realities című műsorának Kijevben, néhány héttel szabadulása után. „Az első dolog, amit észrevettem, a zöld szín volt, a virágzó fák. Hálás vagyok ezért az ajándékért.”
Mikolajenko 25 kilót fogyott a fogságban, de máris arról beszél, hogy visszatér a munkába, hogy segítsen Herszon újjáépítésében, és hozzájáruljon más ukrán foglyok hazaszállításához.
Polgármesterből katona
Amikor Oroszország 2022. február 24-én megkezdte teljes körű invázióját, Mikolajenko 62 éves volt. Hosszú ideje politikusként, városi tanácstagként, 2014 és 2020 között pedig polgármestereként dolgozott, ekkor viszont úgy döntött, hogy inkább bevonul a területi védelmi erőkhöz, és nem nézi tétlenül az eseményeket.
Émlékei szerint Naddniprianszke közelében, az Antonivszkij-hídnál – egy fontos, a Dnyeper folyón átívelő útkereszteződésnél, amely Herszont köti össze a folyó keleti partjával – adták át neki a fegyvereit, miközben az orosz tüzérség bombázta a városhoz vezető utakat.
Az ukránok visszalőttek, hogy megzavarják az oroszok átkelését a hídon. „Meglepetésemre” – mondta Mikolajenko – „a Herszon régióban egyetlen híd sem semmisült meg...”
Az egyetlen kivétel Herszontól keletre történt, ahol egy 23 éves katona, Vitalij Szkakun, saját életét áldozva felrobbantotta a Henicseszk közúti hidat, lassítva ezzel az orosz menetoszlopot.
Az ukrán ellenállás ellenére azonban az orosz páncélos erők megdöbbentő sebességgel haladtak Herszon felé.
„Nagyon gyorsan közeledtek. Úgy éreztem, mintha az utat megtisztították volna előttük, csak a vörös szőnyeg hiányzott” – mondta Mikolajenko, aki a mai napig meg van győződve arról, hogy kollaboránsok segítették a bevonulást.
Néhány napon belül azonban a herszoni civilek saját ellenállást szerveztek az orosz megszállók ellen – fegyvertelen tömegdemonstrációkat. 2022 márciusának elején több ezer ember szállt szembe a fegyveres orosz katonákkal, „Dicsőség Ukrajnának!” és „Szégyen!” kiáltásokkal. A legnagyobb tüntetés március 13-án volt.
„Még a szovjet időkben sem láttam ennyi embert” – mondja Mikolajenko. „Bíztam benne, hogy Herszon nem fogja megadni magát, de a tízezer, vagy talán még több ember látványától elállt a lélegzetem.”
„Fegyveresek egy csomagtartóba dobtak”
Áprilisban, amikor az orosz csapatok még mindig ellenőrzésük alatt tartották a várost, Mikolajenkót, ahogy ő fogalmaz, „csapdába” csalták.
Egy férfi, aki azt állította, hogy a területi védelem tagja, ragaszkodott hozzá, hogy Mikolajenko olyan fontos információkkal rendelkezik , amelyeket át kell adnia az ukrán hatóságoknak, ezért főszereplőnk megbeszélt vele egy találkozót egy előre egyeztetett helyen.
„Egy autó nagy sebességgel érkezett” – meséli. „Fegyveresek szálltak ki és a csomagtartóba dobtak, majd egy, már kínzókamrává alakított rendőrőrsre vittek.”
Miután először Herszonban tartották fogva, Mikolajenkót átszállították a oroszok által megszállt Krím-félszigeten fekvő Szevasztopolba, majd az Oroszország Voronyezs régiójában fekvő Boriszoglebszkbe, ahol öt hónapot töltött.
Végül 2022 októberében a Moszkvától mintegy 200 kilométerre keletre fekvő Vlagyimir régióban található Pakino büntetőtelepére küldték, ahol a múlt hónapban történt szabadon bocsátásáig maradt.
Elmondása szerint a létesítményben brutálisak voltak a körülmények, és fogva tartása alatt folyamatos fizikai és pszichológiai bántalmazásnak volt kitéve.
„Verések, kihallgatások, megaláztatások – éjjel-nappal” – emlékszik vissza. „Felállítottak és azt mondták, tegyem a kezem a falra. Megtettem, mire gumibottal kezdték verni a kezemet. Enni sem tudtam, annyira feldagadt. Aztán ugyanez jön a lábaddal, hogy ne tudj járni.”
„Egyszer elegem lett, és visszaszóltam az egyik katonának, erre egy fából készült kalapáccsal ütött a fejemre, aztán végigment a testemen egy elektromos sokkolóval. Közben üvöltött, mintha valamiféle szexuális élvezetet okozna neki. Tele volt dühvel.”
Gyötrő éhség
Az sem meglepő, hogy Mikolajenko a fogságban nagy mértékben lefogyott, hiszen ő és társai folyamatosan éheztek.
„Az ebéd egy tál zavaros leves volt” – meséli. „Egyszer szerencsém volt: hét árpamag esett a tálamba. »Megütötted a főnyereményt!« – viccelődtek velem a többiek. Nem volt szükség kanálra, mert hat-hét korty után már el is fogyott. A »második fogás« főtt burgonyahéj volt. Egy darab kenyér, ez mentett meg az éhen halástól.”
A ritka „séták” alkalmával a betonudvaron Mikolajenko és fogolytársai a járda repedéseiből kinövő csalánokat gyűjtötték.
„Azokat azért ettük meg, hogy valamilyen vitaminhoz jussunk” – mondja.
Mikolajenko elmondása szerint mindenhol, ahol fogva tartották, fogvatartói nyomást gyakoroltak rá, hogy működjön együtt Moszkvával Ukrajna ellen, de ő képes volt ellenállni erőszakos kísérleteiknek.
Mások nem voltak ilyen szerencsések.
„Sajnos néhányan megtörtek” – mondja halkan. „Elvágták a csuklójukat és a torkukat, és voltak, akik megpróbálták felakasztani magukat... néhányan bevizeltek és összepiszkították magukat a veréstől. Nem bírták elviselni.”
„Anya, nagyon szeretlek”
Bár Mikolajenko neve először 2022 tavaszán jelent meg a fogolycsere-listákon, több mint három hosszú év telt el, mire végül szabadon engedték.
Egyszer, ahogy ő mondja, „egy lépésre volt a szabadságtól”, már felöltözve és készen állt az átszállításra, amikor meglátott egy másik foglyot – egy súlyosan beteg, az őrület határán álló fiatalembert. Ekkor arra kérte a börtönőröket, hogy inkább rabtársát engedjék el helyette.
„Amikor választani kellett, hogy ő vagy én, azt mondtam: »vigyék a fiút«” – meséli Mikolajenko. „Így volt esélye a gyógyulásra.”
Amikor végül három és fél év után szabadult, első telefonhívását lányához intézte, aki az ukrán fegyveres erőknél szolgál. Csak akkor tudta meg, hogy édesanyja még él, és másnap lesz 91 éves.
„Anya, nagyon szeretlek” – mondta neki, amikor végre beszéltek egymással.
„Túl kevés kedves szót váltunk a családunkkal életünkben” – mondja Mikolajenko. „Csak akkor érti meg az ember, mennyire fontosak ők, amikor ott van a fogságban.”
Bár Mikolajenko szülővárosa, Herszon 2022 novemberében visszakerült Ukrajnához, a város nem úszta meg sértetlenül. Édesanyja háza megsemmisült, saját lakása megrongálódott. Családja azonban nem hagyta el a várost, ám a fogság alatt semmilyen kapcsolata nem volt velük, és fogalma sem volt arról, hogy élnek-e még.
Most, hogy néhány hete szabad, Mikolajenko nem talál nyugalmat. Azt mondja, vissza akar térni Herszonba, hogy segítsen a város újjáépítésében, vagy hogy csatlakozzon a többi fogoly kiszabadítására irányuló erőfeszítésekhez.
„Minden nap kellemetlenül érzem magam, hogy a fiúk még mindig ott vannak, én pedig szabad vagyok” – mondja. „Megmondtam Irina Verescsuk miniszterelnök-helyettesnek, hogy ha van valami, amiben segíthetek, akkor készen állok, akár önkéntesként is.”
