Tíz évvel ezelőtt egymillióan menekültek Európába a háború és a szegénység. Sokuknak évekig tartott, mire eljutottak Olaszországba, Németországba vagy Belgiumba, hogy ott új otthonra és békére lelhessenek. Sokuknak az utuk még mindig nem ért véget. A Reutersnek négyen mesélték el történetüket és útjukat Európába.
Tíz évvel később, miután (a legtöbben) menedékjogot kaptak, munkát találtak és új nyelveket tanultak, a Reutersnek nyilatkozó négy menekültnek vegyes érzései vannak: valamelyiküknek még mindig honvágya van, de tudják, hogy soha nem térhetnek vissza szülőföldjükre. Nem tudnak azonban megszabadulni az emlékeiktől: Nigéria északi, árnyat és hűvöst adó erdeinek, egy szíriai városon átfolyó folyónak az emlékképeitől, vagy épp az afganisztáni gyermekbántalmazás rémálmától. Eközben jelenlétük megváltoztatta a kontinens közösségeit, ők már egy új, átalakult Európában élnek.
Naziru Usman Abubakar
Amikor Naziru Usman Abubakar 2014-ben elmenekült a Boko Haram rémtettei elől, apró csomagjába, amit magával vitt az észak-nigériai Maiduguriból, beletette iskolai bizonyítványát is. Már akkor is az volt a legfontosabb célja, hogy diplomát szerezhessen.
A bizonyítvány sok mindent látott: 2016 áprilisában elázott, amikor egy, migránsokkal túlzsúfolt gumicsónakon kellett - egy embercsempésznek köszönhetően - átkelnie Abubakarnak társaival együtt Líbiából Olaszországba. Még évekkel később, amikor a torinói egyetem ösztöndíjára pályázott, akkor is látni lehetett rajta a nyomait annak, hogy elázott.
„Nagyon fontos számomra a bizonyítványom. Amikor meglátom, visszatérnek az emlékek. Az utazás emlékei” – mondja a Reutersnek.
Első otthona Európában egy torinói menekültközpont volt. Akkoriban még egy szót sem beszélt olaszul és az egyetemi felvételi lehetetlennek tűnt.
Torinóban albérletet talált, elkezdett olaszul tanulni, vízvezeték-szerelőként és éttermi mosogatóként dolgozott, de miután kifizette a lakbért és a számlákat, nem maradt semmije. Hiányzott neki Nigéria, ahol barátaival bicikliztek az iskolába, és egy közeli erdő fáinak árnyékába menekültek a forróság elől.
Hiányzott édesanyja is, aki mindig a tanulásra ösztönözte. „Szertefoszlott az álmom, hogy valaha tanulni tudok majd. Úgy éreztem, mókuskerékbe kerültem és elpazarlom azéletemet. Minden elvesztette az értelmét.”
Sorsa aztán mégis szerencsésen alakult, miután szembejött vele az interneten egy felhívás a torinói egyetem ösztöndíjáról. Megpályázta és elnyerte az egyik ösztöndíjas helyet a torinói egyetem jogi karán, ahol 2024-ben végzett. Azóta Abubakar egy menekültközpontban dolgozik, és másoknak segít menedékjog iránti kérelmek benyújtásában. Reméli, hogy 2026-ban olasz állampolgárságot kaphat.
Európa megmentette, de azért akadtak nehéz helyzetek - meséli. Az egyetemen töltött első napján a biztonságiak megállították azzal, hogy miért akar belépni a campus területére.
Ehab Mzeal
Amikor Ehab Mzeal és felesége, Aber Alabed 2015-ben megérkezett Németországba, hatalmas megkönnyebbülést éreztek. Szíriai otthonukból, Deir el-Zorból, az Iszlám Állam és a kormányerők fenyegetései elől kellett elmenekülniük. Odüsszeájuk végtelennek tűnt: hónapokon keresztül próbáltak Németországba jutni Törökországon és a Balkánon keresztül.
Barátok és nyelvtudás nélkül nehéz volt beilleszkednie. A 41 éves Mzeal depressziós lett, de gyermekei, a 16 éves Yasmeen, a 13 éves Haneen és a már Németországban született harmadik lánya, a ma nyolcéves Seleen miatt nem adta fel. Közben még egy fiúk született, a most kétéves Yussef.
Tíz évvel később a család az észak-németországi Lübeck városában él, ahol Mzeal ápolóként dolgozik egy gondozóotthonban. A férfi hálás Németországnak, hogy menedéket adott a családjának. Neki még honvágya van, de a nagyobb gyermekei már nem is emlékeznek Szíriára.
„Tornádóban élünk – nem tudjuk meglátogatni hazánkat, és itt sem tudunk igazán letelepedni” – mondja a férfi, aki még nem kapott német állampolgárságot. Két világ között élve csak a képek maradnak neki: az emberek, a föld, a fák, vagy a Lübeck városán átfolyó csatorna képei, ami egy szíriai folyójára emlékezteti. Minden nap átkel rajta.
Nadia Feyzi
Közel tíz év telt el azóta, hogy Nadia Feyzi Németországba érkezett, és a 32 éves afgán menekült még mindig átutazóban van: autójában él, és nincs érvényes tartózkodási engedélye új hazájában.
Nadia 2016-ban érkezett Németországba akkor nyolcéves kislányával. 2001-ben menekült el Afganisztánból, miután 11 évesen házasságba kényszerítették. 14 évesen, amikor megszületett gyermeke, Iránba, majd Törökországba, végül Németországba menekült.
A német menekültügyi hatóságok nem adtak neki teljes menekültstátuszt. Ehelyett ideiglenes védelmi engedélyt kapott, amelyet évente meg kell újítani.
Ezt leszámítva eleinte minden jól alakult: tanult Kölnben és színházi rendezőasszisztensként dolgozott, néhány hónappal később azonban a gyermekvédelmi hatóságok elvették tőle a lánya felügyeletét, mert aggódtak a lakhatási körülményei miatt, és a lánya állami gondozásba került.
Tavaly már a meghosszabbítási kérelmére sem érkezett válasz, így munkavállalási engedélye és állami támogatása sem maradt. A kölni városi szóvivő nem kívánt részletesen nyilatkozni az ügyről, de elmondta, hogy az engedély meghosszabbítható, ha a kérelem minden szükséges adatot tartalmaz.
Nadia több mint 180 álláshirdetésre jelentkezett, de sehova nem vették fel emiatt. Minden holmiját az autójában raktározza, aludni a barátainál szokott.
A nehézségek ellenére igyekszik erős maradni, de könnyek szöknek a szemébe, amikor a múltjára gondol. Most egy könyvet ír, amely az afgán nők generációkon átívelő történetét meséli el.
Youssef Hammad
A 35 éves palesztin Youssef Hammad Jemenben született, de ötéves korában Gázába költöztek családjával. 2012-ben szerzett diplomát, majd újságíróként és fordítóként dolgozott, de a 2014-es izraeli-palesztin fegyveres konfliktus miatt- , egy jobb jövő reményében - úgy döntött, hogy elhagyja a térséget.
Először Egyiptomba utazott, majd Törökországba, ahonnan hajóval próbált eljutni Görögországba.
20 nap alatt hatszor futott neki, hogy átkeljen a törökországi Izmirből, de a parti őrség mindannyiszor feltartóztatta. Hetedik kísérleténél a hajó motorja nemzetközi vizeken meghibásodott, és egy mentőszervezet a görög Lesbos szigetére vitte.
„Nem féltem, inkább kalandnak tekintettem. A gázai politikai és gazdasági helyzet valósága miatt már hozzászoktam a veszélyhez... Úgy voltam vele, még ha meghalok is, akkor is egy jobb életért küzdve halok meg” – emlékszik vissza a Reutersnek.
2016-ban Görögországba érkezve egy menekültközpontból Athénba költözött. Az eredeti terv, hogy a dublini egyetemen tanuljon, meghiúsult, miután egy szíriai embercsempész által biztosított brit útlevéllel próbált utazni, de az athéni repülőtéren elfogták. Ezután 2500 eurót fizetett egy francia útlevélért, amellyel bejutott Franciaországba.
2016-ban Hammad a belga fővárosba, Brüsszelbe költözött, ahol bátyja élt. Menekültstátuszt kért, önkéntes munkát végzett és flamandul tanult. 18 hónap után megkapta a tartózkodási engedélyt. 2018 februárjában Torhout városában telepedett le.
Még Gázában találkozott élete szerelmével, egy palesztin nővel, Minassal. Bár a nő Gázában maradt, Hammad megkérte szüleit, hogy kérjék meg a nevében a kezét. A lány családja áldását adta a házasságra, és hosszas bürokrácia után végül 2018-ban sikerült vízumot kérni a feleség számára, hogy Hammad után költözhessen.
A férfi közben egy textilgyárban helyezkedett el, de hétvégeken pincérként is dolgozik, valamint fordít a rendőrségen és a menekültközpontokban. Felesége könyvelő. Egy kislányuk van, az ötéves Ellia. „Közel egy évtized után úgy érzem, részben ide tartozom” – nyilatkozta a Reutersnek.
A férfinak politikai ambíciói is vannak: indult a helyi választásokon, és harmadik lett, de arról sem mondott még le, hogy tovább tanuljon és akadémikus legyen.
Arról is álmodozik még, hogy egyszer majd visszalátogathat Gázába, hogy találkozzon még élő rokonaival. Már nem sokan maradtak: 98 éves nagymamája és unokatestvére meghaltak, amikor a család a bombázások elől menekült. Egyik unokaöccse is megsérült, és az otthonukból mára semmi sem maradt.
„Gáza mindig a hazám marad, annak ellenére, hogy már nem szeretnék ott élni... Az otthonom itt van, de a történetünk, a gondolataink, minden érzésünk Gázában maradt. A fájdalom Gázából érkezik hozzánk.”