„Kártérítési hitel” felvételét fontolgatja az EU Ukrajna finanszírozására 2026–27-ben. Fedezetül a befagyasztott orosz vagyontárgyak szolgálnának. A tervvel megkerülhetővé válnának a vétók és enyhülne a költségvetési nyomás, de jogi, politikai és pénzügyi akadályok is vannak.
Miután az Egyesült Államok jelezte, hogy talán nem lesz hajlandó tovább finanszírozni Ukrajna védelmi szükségleteit, az Európai Unió különböző lehetőségeket vizsgál, hogyan fedezhetné a költségek nagyobb részét 2026-ban és 2027-ben, abban az esetben – ahogyan azt a legtöbb brüsszeli szakértő feltételezi –, ha a háború folytatódni fog.
Erre a legnyilvánvalóbb utalás Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnökének szeptember elején, az Európai Parlament előtt elhangzott éves politikai beszédében történt, amelyben felvetette a „kártérítési hitel” ötletét.
A bizottság által az EU tagállamoknak átadott egyoldalas vitaanyagban további információk láttak napvilágot arról, hogy hogyan működne ez a hitel. A Szabad Európa által is megtekintett dokumentumot a blokk nagykövetei szeptember 26-án röviden megvitatták.
Ursula Von der Leyen október 1-jén, a koppenhágai informális csúcstalálkozón terjeszti elő a tervet az EU vezetői elé, akik valószínűleg Volodimir Zelenszkij ukrán elnök részvételével tárgyalnak Ukrajnáról. A blokk pénzügyminiszterei is várhatóan részletesebben megvitatják a kérdést a jövő héten esedékes luxemburgi találkozójukon.
Bár a hitelmechanizmusok még nem teljesen kidolgozottak, néhány alapvető vonás már világos.
Az Ukrajnának nyújtott hitelek alapja az EU-ban befagyasztott orosz vagyon lenne, amelyet Moszkva több mint három éve, a háború kitörése óta, nem tud felhasználni. A hitel nyújtása a készpénz tényleges felhasználása nélkül történne, és Ukrajnának csak akkor kellene visszafizetnie a pénzt, ha Oroszország kifizeti a háborús károkat.
Ha elfogadják, a kártérítési hitel számos problémát megoldhatna.
Ami a legfontosabb, hogy biztosítaná a szükséges pénzügyi támogatást Ukrajna számára, miközben megkerülhetővé válna Magyarország és Szlovákia esetleges vétója.
Emellett megoldaná az EU-ban lévő orosz vagyonok sorsának kérdését, és enyhítené az EU költségvetésére nehezedő nyomást.
Lehetséges akadályok
Néhány akadályt azonban még le kell küzdeni. Kezdjük a befagyasztott orosz vagyonnal.
Becslések szerint körülbelül 176 milliárd eurónyi ilyen vagyon található az unióban, főként az Euroclearnél, egy belgiumi székhelyű, központi értékpapírletéti társaságokra szakosodott pénzügyi piaci vállalatnál.
Egyes országok, különösen a balti államok, már régóta szeretnék elkobozni ezt a pénzt, és vagy Ukrajnának adni, vagy Európa alulfinanszírozott védelmi rendszerének kiépítésére fordítani. Az érv egyszerű: miért kellene az európai adófizetőknek állniuk a Kreml háborújának költségeit?
Sok nyugat-európai ország azonban ellenzi a közvetlen elkobzást.
Belgium attól tart, hogy Moszkva reális jogi igényt támasztana az ország és az Euroclear ellen ezekért az eszközökért.
Az Európai Központi Bank (EKB) aggódik amiatt, hogy a lefoglalás milyen hatással lenne az euró, a világ jelenleg második tartalékvalutájának státuszára, mivel egy ilyen lépés arra késztethetné a harmadik országokat, hogy máshol helyezzék el megtakarításaikat.
A nagyobb európai országok szintén úgy vélik, hogy a pénzt továbbra is befagyasztva kell tartani, és inkább Ukrajna újjáépítésére kell fordítani, arra az esetre, ha Moszkva a háború végén megtagadná a kártérítés fizetését.
Az is tény, hogy a befagyasztott eszközöket már most is Ukrajna finanszírozására használják. Ezek a gyakran mintegy 1,5 milliárd eurónyi összegű, a készpénzből származó negyedéves nyereségek, amelyeket azonnal átutalnak a háború sújtotta országnak.
A tettre készek koalíciója?
Az Európai Bizottság jelenleg a következőket javasolja: az Euroclearnél befagyasztott eszközök egy részét vagy egészét át kell utalni egy úgynevezett speciális célú társaságnak (SPV) az Európai Bizottság által kibocsátott zéró kuponú kötvényekért cserébe. Ezeket az EU-tagállamokból és esetlegesen a G7 többi országa által alkotott „tettre készek koalíciójának” garanciái fedeznék.
Az SPV-ben lévő pénzt ezután 2026 és 2027 folyamán (és esetleg még azután is) hitelként átutalnák Kijevnek, amit Ukrajnának csak azután kellene visszaadnia, ha Oroszország kifizeti a háborús kártérítést.
Az elérhető pénzösszeg nagysága a Nemzetközi Valutaalap (IMF) értékelésétől függ, de a következő két évre 140 milliárd euró lehet. Valószínű, hogy ennek nagy részét Európának kell biztosítania, ha az Egyesült Államok nem hajlandó pénzt fordítani a programra.
Ennek a lépésnek az előnye, hogy megkerülheti a lehetséges nemzeti vétókat.
Ez dilemmát jelentett 2024 elején, amikor az EU megállapodott az ötvenmilliárd euró összegű „ukrán hitelkeretről” a 2024–2027-es időszakra, és Magyarország kezdetben megakadályozta a lépést.
Ezt a pénzt az EU közös költségvetésének „tartalékából” vették el – lényegében a már elkötelezett összegeken felüli tartalékból –, de mind a 27 tagállamnak zöld utat kellett adnia hozzá.
Az 50 milliárd euróból mintegy 32 milliárd eurót már megkapott Kijev, így nem sok mozgástér maradt, és Budapest valószínűleg ellenezné, ha további pénzt fordítanának erre a célra.
És bár az Európai Bizottság százmilliárd euró összegű alapot javasol Ukrajna számára a 2028–2034-es többéves uniós költségvetésben, ezt is minden tagállamnak jóvá kell hagynia, miközben egyre világosabbá válik, hogy Kijevnek sürgősebb finanszírozásra van szüksége.
Ez azonban még messze nem biztos, és Magyarország még mindig bizonyos mértékben akadályokat állíthat a terv útjába.
A befagyasztott orosz vagyon csak addig marad mozgásképtelen, amíg az EU úgy dönt, hogy így kell maradnia. Brüsszel ezt évente kétszer, júliusban és januárban, egyhangúlag dönti el. Egyetlen tagország sem, még Magyarországot sem emelt szót az ellen, amikor legutóbb két hónappal ezelőtt meghosszabbították az orosz vagyon befagyasztását, de ez nem zárja ki azt, hogy a jövőben ne merüljenek fel problémák.
Nemzeti garanciák?
Az Európai Bizottság a vitaanyagban azt javasolja, hogy a szankciók jövőbeli meghosszabbításáról minősített többséggel hozzanak döntést, de megjegyzi, hogy ehhez „minden vagy a legtöbb állammal magas, állam- és kormányfő szinten van szükség politikai megállapodására”.
Nagyon kétséges, hogy ezt egyszerűen jóváhagynák olyan vezetők, mint Orbán Viktor és Robert Fico szlovák kormányfő.
Probléma lehet a nemzeti garanciákkal is.
Hány ország lenne valóban hajlandó csatlakozni egy ilyen „szövetséghez”?
Minél több ország csatlakozik, annál kevesebb pénzt kell garantálnia az egyes országoknak. Ugyanakkor sok tagállam parlamentjének is jóvá kellene hagynia egy ilyen lépést, és mivel több ország is hatalmas hiányokkal küzd, sok politikus óvatosan állhat hozzá bármilyen garancia vállalásához.
Az Euroclear valószínűleg szilárd garanciákat követel majd, és esetleg beleszólást is kér az új hitelstruktúra irányításába.
Nem zárható ki az sem, hogy az Euroclear ragaszkodni fog ahhoz, hogy más, befagyasztott orosz eszközöket birtokló pénzintézetek is hozzájáruljanak ehhez a rendszerhez.
