Magyarországon a népesség pár százaléka, Németországban és Ausztriában a fele bérlakásban él, és ott a lakáskiadás államilag erősen szabályozott. Orbán Viktor viszont arról beszél, hogy „a magyar ember fejében az van, hogy ha van házam, akkor van hova családot alapítanom”, a lakástulajdon a szabadság. A kormány sokfajta támogatást önt a magántulajdonú lakások piacára. Újból hazardírozik, ahogy ezt első kormányzása idején is tette, 1-2 éven belül kezelhetetlen költségvetési problémákat okozva, mondja a Városkutatás Kft. egyik ügyvezetője. A lakásépítési/vásárlási támogatások demográfiai haszna sem igazolódott, cserében tovább növelik a társadalmi egyenlőtlenségeket.
A népesség mekkora része él ma Magyarországon bérlakásban: akár magántulajdonúban, akár állami, önkormányzati vagy szövetkezeti bérlakásban?
Az országos adat szerint a lakosság 4,5 százaléka él a magánpiaci szektorban, 3,3 százalék önkormányzatiban, és 3 százalékra becsülik az úgynevezett szívességi lakáshasználót, ami lehet eltitkolt, informális bérlet is. De véleményem szerint ez a szám a tényleges magán bérlakásszektor arányát nagyon alábecsüli.
Európai összehasonlításban ez viszonylag kicsi, de körülbelül megfelel az EU-ba utoljára belépő államok arányainak. Ott hasonlóan szabályozatlan magán bérlakásszektor van, ami lehetőséget ad egy informális szektor kialakulására is: akik nem vallják be vagy nem fizetik az adót, sőt lehet, hogy többen fizetnek adót, mint amennyit a statisztikai hivatalok regisztrálni tudnak.
Hegedüs József közgazdász-szociológus, a Városkutatás Kft. egyik alapítója, amely lakáspolitikai, városfejlesztési és önkormányzati pénzügyi kutatásokkal foglalkozik. Szakterülete a lakáspolitika és önkormányzati finanszírozás, számos nemzetközi fejlesztési projektben vett részt. Kutatásai jelenleg a szociális és megfizethető lakáspolitikai gyakorlatokra összpontosítanak Kelet-Közép-Európában.
Az elmúlt 10 évben 1,3 millió lakástranzakció, adásvétel és új lakásépítés történt, és a Nemzeti Bank adatai szerint ennek durván 30-40 százaléka befektetési célú volt. Vagyis négy-hatszázezer lakást vásároltak vagy építettek befektetési céllal. Ha ezek megjelennek a lakáspiacon, az már 5 százalék többletet jelent. Azaz sokkal többen vannak a piacon, mint amit hivatalosan mérünk.
Ezt onnan is lehet egyébként tudni, hogy az elmúlt években hogyan változtak a lakbérek, a jövedelmek és a lakásárak. Érdekes, hogy a piaci lakbérek a jövedelmekhez képest nem nőttek: míg a reáljövedelmek 2015-23 között 38 százalékkal nőttek, a magánlakások lakbérei 19 százalékkal, a lakásárak pedig 60 százalékkal. Ez a hatalmas különbség a bérek és a lakásárak között mutatja, hogy az elmúlt 10 évben nagy valószínűséggel a felső középosztály az, amelyik nagyon aktívan megjelent a piac kínálati oldalán, ami visszafogta a lakbérek növekedését. Még az sem változtatott ezen, hogy az airbnb kínálata szűkítette a kínálatot, elvonta a hosszútávú bérleti szektorból a lakásokat.
Ennek a plusz kínálatnak a megjelenése összefügg azzal, hogy a társadalomban nagyon nőnek az egyenlőtlenségek. Ez a felső középosztály nagyon erős befektető ezen a piacon, és az a kérdés, hogy ki van a keresleti oldalon. Mert valakinek ezt meg kell fizetnie.
Azt mondta, hogy a társadalom körülbelül 8 százaléka él bérlakásban...
Azért én óvatosan használnám a KSH-nak ezeket a számait, ahogy előbb említettem, a hivatalos statisztikák alulbecsülik a magánpiaci bérlemények számát. Budapesten ez az arány akár 15-20% is lehet. Fontos, hogy a keresleti oldalon is változások vannak.
Ott megjelenik egy új generáció, akik eddig kimaradtak a lakáspolitikai támogatásokból.
A kormány lakáspolitikájában a bérlakás negatív dolgot képvisel, szerintük csak a tulajdont szabad támogatni. Köztudott, hogy Orbán Viktor borzasztóan bérlakásellenes, míg a szakértők, akár a kormányzati oldalon is, érzik, hogy a világ nem erre megy. Az összes körülöttünk lévő országban, a szlovákok, csehek, lengyelek, lettek, szlovénok, horvátok komoly önkormányzati bérlakásprogramokat indítanak.
Van arra valamilyen becslés, hogy mekkora költségvetési kiadást, illetve elmaradó állami bevételt jelent a kormány számtalan magánlakás-építési támogatási programja? És ebből az összegből milyen nagyságrendű bérlakásprogramot lehetne finanszírozni?
A Habitat for Humanity lakhatási jelentése szerint 4000 milliárd Ft, ami nagyon nagy összeg. Ez a költségvetésben a magánlakásszektorra szánt összeg, de nagyon nehéz megbecsülni az egy adott évben nyújtott támogatásokat, mert a pénzügyi hatások időben eltolódnak. Ha csak a legújabb sikerprogramról beszélünk…
A 3 százalékos támogatott kamatú lakáshitelről.
Igen. Ha valaki 40-50 millió körüli hitelt vesz föl, akkor azt feltételezve, hogy a mai 6-7 százalékos piaci kamat 20-25 évig stabil marad, akkor ez a hitellehetőség 10-15 millió forint támogatásnak felel meg, amit nem azonnal fizet ki a kormány, hanem 20-25 év alatt, és nem feltétlenül ez a kormány.
Ezt ismerjük: aki elég idős, tudja, hogy a nyolcvanas évek fix kamatozású hiteleinek költségét a 90-es évek elején fizettük meg, az adókból, és részben, a kamatok felemelése miatt, a hitelfelvevők.
Amikor a korábban szociális intézményként is működő OTP azt mondta, hogy már részvénytársaságként neki a részvényesek érdekeit kell nézni, és megemelte a kamatokat.
A kormány emelte meg, amiből hihetetlen társadalmi konfliktus adódott.
Az Orbán-kormány hazardírozó politikát folytat. Ugyanezt tette már 2002-ben is: olyan lakáshitelekhez kapcsolódó támogatásokat vezetett be, amelyek a következő kormányok költségvetését terhelték, és amelyeket a választások előtt tovább emelt. Az MSZP-SZDSZ kormány elkövette azt a hibát, hogy nem gondolta végig az Orbán- kormány lakáspolitikáját, és azt mondta, hogy persze, mi majd folytatjuk. Két évig tudták folytatni, azután le kellett állítani. És mivel leállították, jött helyette a devizahitelezés.
Lehetséges, hogy ez a 3 százalékos hitelprogram is limitált idejű lesz.
Kérdés, hogy Magyar Péter szakértői ugyanúgy viselkednek-e, mint akkor a kormányváltók.
Vagyis milyen politikai kárát látják majd a leállításának.
És azt mondják, hogy azért nem minden rossz, amit az Orbán-kormány csinált, például a lakáspolitika milyen jó. Ami teljes tévedés. Szerintem a térségben az egyik legrosszabb lakáspolitika a magyar kormányé.
A kollégákkal ezt helikopterpénznek nevezzük: az elmúlt 10 évben anélkül, hogy végiggondolt politika lett volna mögötte, a kormány szórta be a pénzt a rendszerbe. Két fontos eleme volt: az egyik egy propagandisztikus célokat is szolgáló népesség-politikai tényező, a másik egy piaci keresletet növelő. Tehát, hogy a gazdasági növekedést úgy lehet fenntartani, ha belenyomják a pénzt a rendszerbe, és a lakástámogatásokon keresztül komoly keresletet teremtenek. A pénzek nem voltak célzottak, és ki is folytak a rendszerből. Támogatást adnak olyan rétegeknek, akiknek erre nem igazán volt szüksége, és akik így a lakásra szánt pénzt másra tudták költeni.
Az ebből a több ezermilliárdra becsült összegből, amit az állam lakásépítésre vagy magántulajdonban lévő lakások mobilitására kifizet, mennyi lesz a befektetési célú ingatlan?
Azért a támogatott lakástranzakciók aránya csak 20% körül van, vagyis van egy komoly piac is, ahol a lakást nem a különböző támogatások felhasználásával veszik meg. A piacon megjelenő családok 20 százalékát érinti a részben készpénz, részben hiteltámogatás, de az utóbbi is komoly terhet fog jelenteni a későbbi költségvetéseknek.
Két nehezen megválaszolható kérdés van itt. Az egyik, amiről beszéltem, hogy európai összehasonlításban is furcsa, hogy a lakbérek és a lakásárak növekedése között mekkora különbség van. A másik az, hogy mennyire megnőttek a lakásépítési költségek, tehát az új lakásépítések ára és a régi lakások ára közötti különbség nagyon magas.
Amíg az új lakások árai 2015 és 24 között reálértékben, tehát az inflációt kiszűrve több mint kétszeresére emelkedtek, száztizennégy százalékkal, addig a használt lakások ára reálértékben 60 százalékkal nőtt. Ami lényegesen nagyobb, mint Európa más országaiban. Ez arra enged következtetni, hogy az építőipari árak valamilyen okok miatt túlárazottak. Valószínűleg részben azért, mert a külföldi magánbefektetők kiszorultak a teljesen kiszámíthatatlan gazdasági szabályozás, illetve politikai okok miatt. Teljesen átláthatatlan a piac, és ettől ezek a költségek túlzottan felmentek. Erre már nincsen elegendő kereslet, így a környező országokhoz képest az új lakások építésének száma nálunk sokkal kisebb.
Annak dacára, hogy ennyi költségvetési pénzt öntöttek a lakástámogatási rendszerbe?
Annak ellenére, hogy eszméletlen pénzt nyomtak a rendszerbe, az nem jelent meg az új lakásépítésben.
Akkor hova tűnt az a sok pénz?
Fogyasztásra ment. És növelte az egyenlőtlenséget. Ahogy mondtam, a bérlakáspiac kínálati oldalán megjelenik a felső középosztály, a keresleti oldalon pedig az a társadalmi réteg, akinek a szülei nem tudják összedobni azt a pénzt, amivel beléphetnek a tulajdoni piacra, de a jövedelmük megengedi, hogy béreljenek lakást. Annak ellenére, hogy gyermekes családok jogosultak lennének bizonyos támogatásokra.
A keresleti oldal másik része az a fiatal társaság, akivel nem számol ez a lakáspolitika, egy új generáció, akik nem 25 éves korban alapítanak családot, hanem akár tíz évvel eltolják ezt a döntést. 25 évesen még nem döntenek arról, hol akarnak lakni. Lehet, hogy lenne családi támogatásuk és pénzük is magántulajdonra, de nem mennek be a tulajdonosi szektorba és ott vannak a bérlakáspiac keresleti oldalán. Ez érdekes abból a szempontból, hogy milyen irányban kellett volna elmenni a támogatásokkal. Ezeket a pénzeket sokkal hatékonyabban föl lehetett volna használni valamilyen non-profit típusú (akár egy újfajta önkormányzati) bérlakásszektor kiépítésére.
Akkor érdemes lett volna az önkormányzati bérlakásszektorra fordítani a költségvetési támogatásokat.
Jó modell a svédek rendszere, ami Magyarországhoz is közel állna. Ott az önkormányzatoknak van egy lakástársaságuk, de az pénzügyileg és politikailag is eléggé független, önálló. Nálunk az a gond az önkormányzati lakásokkal, hogy a gazdálkodásuk belefolyik az önkormányzati rendszerbe, ami teljesen centralizált lett az elmúlt 10 évben. Abszolút nincs pénzük, és emiatt minden kiadás, ami lakásra megy, nagyon nagy teher az önkormányzatoknak. Emiatt önkormányzati lakásépítés gyakorlatilag nincs. Egyetlen kivétel a XIII. kerület, ami viszonylag gazdag, és van egy szociális küldetése is. Így ő azért épít új lakásokat, de ő sem sokat.
Végeredményben az állami lakástámogatásokból milyen nagyságrendű bérlakásprogramot lehetne finanszírozni? Mennyire lehetne megnövelni azt 3,3 százalékát a népességnek, amelyik most nem a magánpiacon bérelt bérlakásban él?
Nehéz kérdés. Évente épül mostanában 13-15000 lakás. Ha évente két-háromezer bérlakás épülne, ami simán finanszírozható, inkább az építési kapacitás a kérdés, akkor, mondjuk, 10 év alatt épülne 30 000 lakás. Most van körülbelül 100 000 önkormányzati lakás, és ez 10 év alatt 30 százalékkal bővülne. Tehát az új lakás építések a 3 százalékos önkormányzati bérlakásszektort 4-5 százalékra tudnák bővíteni.
De a társadalom 30-35 százaléka nem képes finanszírozni egy piaci lakást, és ebből csak 3-4 százalék tud bemenni önkormányzati lakásba. Egy építési programmal - ami nagyon fontos lenne - ezt csak 5-6 százalékra lehet növelni.
Vagyis egy normális lakásrendszer működtetéséhez magántulajdonban lévő lakásokból kell bevonni lakásokat. Ez nem egy új találmány: rá kell venni a tulajdonosokat, hogy adjanak bérbe lakásokat olyanoknak is, akik a piaci bért nem tudják megfizetni.
Ezt úgy lehet elérni, hogy először is stabilizálni kell a piacot. Kiszámíthatóvá kell tenni a magán-bérlakás piacot, egy olyan típusú lakbérkontrollra van szükség fölötte, ami nem engedi meg a rövidtávú ingadozást. De nem lehet az ebbe a szektorba befektetők vagyonát elvenni, és a lakbéreket hosszabb távon a hasonló befektetések minimális hozama alatt tartani.
Akkor nem lehetne hatósági árat bevezetni a bérlakásoknál?
Ha lakbért kényszerítesz rájuk, akkor megszünteted a szektort. Ki kell egyenlíteni, rövid távú kiugrásokat nem engedni, és egy hosszabb távon megbízható, olcsó, alacsony hozamú lakbérszintet kialakítani.
Ez nem hatósági ár. A piacon újonnan kötött lakásbérleti szerződésekből ki lehet számolni, hogy milyen mértékben változik a jelenleg létező állomány lakbére. Tehát a kínálati oldalon a tulajdonosok kiszámítható hozamra számíthatnak.
Anélkül, hogy az állam kiegészítené a bevételeiket?
Lehet adni adókedvezményeket a szektornak, ami legalább olyan pozícióba hozza őket, mint a tulajdonosi szektort az adókedvezmények. Lehet csinálni egy hitelprogramot, hogy építsenek és kiadjanak bérlakásokat.
A keresleti oldalon pedig lakbértámogatást kell adni, ami ezt a rászoruló, a társadalom 10-15 százalékát kitevő réteget támogatja. 30 százalékról beszéltünk, mint amennyit egy elérhető, megfizethető lakásprogramba be kell hozni. Én úgy számolom, hogy elég nagy még ezen belül is a családi transzferek szerepe, de azért 10-15 százalékot a magánbérlakás szektorból kell behúzni lakbértámogatással.
De nem adhatsz lakbértámogatást egy olyan rendszerben, ami nincs normálisan leszabályozva.
A lényeg az, hogy mind a tulajdonos, mind a bérlő kiszámítható módon viselkedjen. Ha én most kiadom a lakásomat egy évre, a bérlő abszolút nem biztos abban, hogy a következő évben is ott lakhat, akármikor mondhatom, hogy megemelem a lakbért, és akkor neki el kell mennie. Teljesen kiszámíthatatlan pozícióban van. Nekem van egy vagyonom, amit ki akarok adni, és ezt öt-hatéves perspektívában kell felkínálni, hogy aki ott lakik, hosszabb távon el tudja képzelni ott az életét, és nincs kiszolgáltatva a tulajdonos rövidtávú döntéseinek.
Ha ez így le van szabályozva, akkor működik jól egy lakbértámogatási rendszer. Egy olyan lakbértámogatási rendszer, amit ad hoc valaki bedob azért, mert úgy gondolja, hogy ezzel lehet szavazatokat nyerni, nem működne. Rögtön eltűnne, és teljesen negligálná ezt a programot, mert nincs szabályozva még a rendszer.
Az biztos, hogy ebbe az irányba kell menni, mert nincs az országnak annyi pénze, amiből olyan mértékű bérlakásprogramot tudna csinálni, ami felszámolná a hiányt.
Most 1,0-1,6 millió forint/per négyzetméterért kínálnak új lakást a fejlesztők. Az is nagy feladat, hogy az építőiparon belül újra versenyhelyzetet kell teremteni, a telekkínálat szűköségét megszüntetni. Ott is kell kínálati oldali beavatkozás ahhoz, hogy normális bérlakásépítési program legyen.
De a fő állításom az, hogy a bérlakásépítési program mellett a tulajdoni lakásokból kell megfizethető lakást biztosítani azoknak, akik nem tudnak a piacra lépni, és ez jóval nagyobb arány, mint amit a közszektorból új bérlakások építésével biztosítani lehet.
Ennek vannak olyan módszerei, amelyekkel régóta dolgozunk, ezek a lakásügynökségek.
Azok pontosan azt csinálják, hogy megpróbálják ezen a vadpiacon konszolidálni azt a pozíciót, ami a kínálati és a keresleti oldalt jellemzi, és bevonni, rávenni magántulajdonosokat arra, hogy egy ilyen intézményen keresztül adják bérbe a lakásaikat. Az ügynökség átvállalja a bérkockázatot, a lelakási kockázatot, és az üresedési kockázatot. De ez viszonylag kis lakásszámmal tud működni, inkább az a szerepe, hogy demonstrálja, hogy egy szabályozott piacon a kockázatok kiszámíthatóak.
Még valami: fontos, hogy az ilyen programok mellé épüljön intézményrendszer, ami ellenőrzi a működését. Ez a helikopterpénz esetében nincs. Egy normális lakásprogram mögött van egy intézményrendszer, ami kiszolgálja, a feltételeit kontrollálja, segíti. Nem lehet beledobálni a pénzt a rendszerbe, még ha jó szándékkal dobálom is bele, amiről nálunk nincs szó.
A mögött, hogy Orbánnak a fejében csak a magánlakás építés van, az a Margaret Thatcher-i politika állhat, hogy a magántulajdonhoz mindenki jobban kötődik, és úgy lehet egy erős középosztályt építeni, ha az átlagemberek is megkapják az esélyt arra, hogy magántulajdonú lakáshoz jussanak?
A magyar lakásprivatizáció nem azonos a thatcheri programmal, mert az angol privatizáció nem volt olyan durva, mint a miénk. Thatcher privatizált, de ő alapvetően nem a bérlakások ellen volt, hanem az önkormányzatok ellen. Az önkormányzatok befolyását akarta csökkenteni, mert azok inkább munkáspárti elkötelezettségűek voltak, és azt akarta, hogy ne rendelkezzenek vagyonnal és befolyással a lakásrendszeren keresztül.
Ezért kötelezte az önkormányzatokat a privatizációra, de a lakások nagyon sokszor nem egyéni tulajdonosoké lettek, hanem szövetkezetek vették át és kezelték a volt önkormányzati lakásokat. Nagyon komoly költségvetési támogatásokkal kiépített egy lakásszövetkezeti rendszert. Szóval ezt nem hasonlítanám az orbáni lakáspolitikához.
A retorikája hasonló volt, de amit csinált, az nem.
Az orbáni lakástámogatási rendszernek eddig deklarált célja volt, hogy segítse a gyerekvállalást. Látható-e hatása a demográfiai folyamatokra, illetve vannak-e máshol kutatások arra, hogy egy fejlett bérlakásszektornak van-e demográfiai hatása? Vagy egy gyerekvállalási döntés annyira összetett, hogy nehéz szétszálazni?
Ami a kérdés első felét illeti, Magyarországon ezt még a leginkább Orbán-közeli kutatók sem tudták kimutatni, tehát ez hipotézis.
A másik kérdést nem merném megválaszolni. Ahol fejlett a bérlakásszektor, ott a bérlakás egy stabil megoldás. Ha valaki a városban akar lakni, és családot akar alapítani, akkor azt ott fogja megtenni, és ez nem a magántulajdontól függ.
A termékenység nagyon sokszor a jövedelemtől és az iskolai végzettségtől függ: ahogy nő a jövedelem és az iskolázottság, úgy csökken a termékenység. Ez részben a nők munkavállalási és autonóm pozíciókba kerülésének a következménye, másrészt pedig nagyon függ azoktól az ellátó intézményektől, iskoláktól, bölcsődei és óvodai ellátástól, az egész szociális rendszertől, amit ki kell építeni ahhoz, hogy egy fiatal pár eldönthesse, hogy stabilan tud családot alapítani.
Mert a középosztály családalapítása sokkal drágább, mint régen volt. Sokkal nagyobb energiát fektetnek a gyerekekbe, akik tehát többe kerülnek. Én teljesen normálisnak tartom valahogy kompenzáltatni a gyerekes családok többletköltségét a nem gyerekesekkel szemben. De ezt nem feltétlenül csak a lakáson keresztül lehet megtenni.
A CSOK meg a Babaváró ad hoc módon működik. Véletlenszerűen változtatják az elemeit: meddig tart a program, mik a feltételei, mekkora lakást vehetsz, milyen jövedelmed lehet, ki akarja-e zárni a munkavállalási kötelezettséggel a teljesen alacsony jövedelműeket.
A Babaváró hitelre azt mondták, hogy bevezetik egy évre, utána még egy évre, aztán még egyre, és még most is megy. A CSOK plusz szintén ilyen. Ez a mostani 3 százalékos pedig hihetetlen hazardírozás a költségvetéssel.
Attól tart, hogy a költségvetés nem fogja fizetni a piaci kamat és a 3 százalékos államilag támogatott kamat közötti különbözetet?
A kamatok elszállhatnak, ha olyan helyzet áll elő, amikor a kormány gazdaságpolitikájában a nemzetközi pénzügyi intézetek, így befektetők bizalma megszűnik. Akkor egyre drágábban tudják a deficitet finanszírozni, megnő az infláció, megnő a kamat, és a piaci kamat és a 3 százalékos fix kamat közötti különbség olyan mértékben nő, mint nálunk a nyolcvanas évek végén, amikor 18-19 százalékos kamat volt 3 százalékos hitellel, ami a költségvetésnek hihetetlen pénzébe került.De enélkülis elég sokba fog kerülni.
Nagyon bánom, hogy ilyen ad hoc módon használják föl az adózók pénzét a lakásszektorban, és ilyen hatékonytalan megoldásokat választanak.
A kiinduló elv egy lakáspolitikában az, hogy a támogatások segítségével olyan társadalmi csoportokat segítek, akik nem tudják a piacon kifizetni a lakás költségeit. Fontos lenne, hogy az erre a célra szánt költségvetési (adókból származó) források tartósan segítsék az arra rászorulókat és ne folyjon ki a rendszerből. Itt egy szélesebb társadalmi csoportról beszélek, nem csak a legszegényebb 5-10%-ról.
Mit ért azon, hogy kifolyik a pénz?
A támogatások segítségével kiépített rendszernek folyamatosan kell biztosítania a lakhatási feltételeket a rászoruló családoknak. Ha a támogatott családok anyagi helyzete megengedi, hogy tovább lépjenek, akkor nem szabad, hogy magukkal vigyék a támogatást. A társadalom 35%-a érintett a lakhatási válság okozta megfizethetőségi problémákkal, de az elmúlt 10 év lakásprogramjaiba ezek a családok kisebb valószínűséggel kerültek be, mint a felső 60 százalékból.
Ez a tipikus gond nagyon sok országban létezik, tehát nem csak magyar jelenség, de nagyon próbálnak vigyázni, hogy ne rosszul osszák el a pénzt.
Nálunk ezt nem hiba, hanem deklarált cél: minél több embernek legyen
magántulajdonú lakása.
Egy normális lakáspolitikában ez lehet cél, ha egy olyan réteget tudok támogatni ezzel, aki rászorul, mert nem tud kilépni a piacra. Nem a legszegényebbekre kell gondolnunk, hanem a rendőrre, a sofőrre, a tanárra, az ápolóra. A lényege az, hogy a támogatás addig járjon, amíg rászorul valaki. Amikor jobb helyzetbe kerülve a piacon tőkésíteni akarja a támogatást, tehát eladná a lakást, akkor ne vigye el a támogatást magával. Számos megoldása van annak, hogy amikor a korábban támogatott család mozdul tovább, akkor le kell mondania a piaci árnak azon részéről, ami az állami támogatást jelenti, és annak a hozamát.
Az a logika, hogy ha az állam berakott pénzt, akkor az hosszú távon szolgálja a rászoruló társadalmi csoportot, ne az egyenlőtlenségeket növelje ez is.
