Minden sorsfordítónak gondolt választás előtt felmerül a bukónak remélt politikusok által/révén illegálisan szerzett vagyonok visszaszerzésének ígérete. Milyen jogi, intézményi lehetőségei lehetnek ennek? – kérdeztük két szakértőtől. Ellenzéki olvasóink számára nem lesz megnyugtató a válasz: Kadlót Erzsébet ügyvéd, volt bíró szerint a jogszabállyal kisíbolt vagyonokat biztosan nem lehet visszaszerezni. Szentes Ágota, a K-Monitor jogi szakértője szerint ugyan van feszültség az igazságtétel iránti igény, a jogszerűség és a hatékonyság között, de egyrészt a minél teljesebb körű visszaszerzésre kell törekedni, másrészt a megelőzésre: orvosolni, szabályozni azokat a társadalmi problémákat, melyek folyamatosan újratermelik a rendszerszintű korrupció működését és annak következmények nélküli eltűrését.
A vagyonelkobzás intézményét már a római jog is ismerte, a vagyonvisszaszerzés önálló jogintézmény is lett a magyar jogban. Hallunk a NAV vagyonosodási vizsgálatáról is. Illegálisan szerzett vagyonokról van szó, de Szentes Ágotának a nemrég a K-Monitor blogján megjelent írása ennek is egy szűkebb halmazáról beszél, a politika révén illegálisan szerzett vagyonokról. Definiáljuk, hogy miről fogunk most beszélgetni!
Szentes Ágota: Igen, alapvetően a politikához köthető korrupciós ügyekről van szó. Érdemes a fogalmat a rendszerszintű korrupcióra visszavezetni: rendszerbe összeállt folyamatok teszik lehetővé azt, hogy bizonyos személyi körök jogosulatlanul vagy visszaélésszerűen juthassanak előnyökhöz azokhoz képest, akik piaci alapon lennének érdemesek lennének rá. Hogy miről beszélünk, amikor vagyonvisszaszerzésről beszélünk, az ettől egy kicsit független kérdés.
Két kérdés került így egymás mellé, de amikor írtam ezt a posztot, akkor a vagyonvisszaszerzést azért kötöttem hozzá a rendszerszintű korrupcióhoz, mert ez került most nagyon az érdeklődés homlokterébe, és valóban fontos része is annak a problémahalmaznak, ami jó egy évtizede, de persze régebbre is visszanyúlóan felhalmozódott. Magyarul, hogy hogyan lehet megküzdeni azokkal a gyakorlatokkal és az azokat lehetővé tevő jogi rendelkezésekkel, amelyek végül oda vezettek, hogy a társadalomban már nagyon erősen felmerül az igény egyfajta igazságtételre.
Visszatérve arra, hogy mit is értünk vagyonvisszaszerzés alatt: ebben a konkrét kontextusban azt, hogy milyen eljárással és milyen elvek szerint lehetne visszaszerezni a magas szintű korrupciós ügyekben keletkezett jogosulatlan vagyonokat, vagyongyarapodást.
Ennek nemcsak megtorló-büntető célja van. Legalább ilyen fontos cél a megelőzés is, hogy a vagyonok elkobzásával megakadályozzuk további illegális vagyonok keletkezését és a további bűncselekményi tevékenység folytatását is. Illetve a reparáció, hogy az áldozatok visszakapják a tőlük elvett vagyont, a megfosztott társadalom részesüljön valamiféle igazságtételben.
Behozott két fogalmat: az egyik a rendszerszintű, a másik pedig a magas szintű korrupció. Tehát a politika felső szintjéhez köti a jelenséget, mintha az elkövetői kör alapján lehetne elkülöníteni mondjuk az illegális kábítószerkereskedelemben szerzett vagyonoktól ezeket az ügyeket.
SZ.Á.: A rendszerszintű korrupció nyilvánvalóan feltételezi azt, hogy ezek a lehetőségek, eljárások, maguk az intézményeket működtető személyek beépültek az államszervezetbe, és olyan hatalommal bírnak, amelynek folytán dönthetnek ezeknek az eljárásoknak a kimeneteléről, vagy éppen a korrupciós ügyletek következmény nélküliségéről.
Szentes Ágota 1975-ben született Győrben. 2000-ben végzett az ELTE jogi karán, ezt követően közigazgatási jogászként dolgozott. 2024 tavaszán PhD fokozatot szerzett jogszociológiából, emellett több civil szervezet jogállamisági szakértője volt. Jelenleg a K-Monitor Egyesület jogásza, ahol a rendszerszintű korrupció jogi és társadalmi kérdéseivel foglalkozik.
Ehhez teljes mértékben kapcsolódik a magas szintű korrupció, sőt, a magyarországi viszonyok között szinonimaként is használható a két fogalom, hiszen a rendszerbe beépülés magas szintű politikai támogatottságot is feltételez. Magyarországon ez mindenképpen érvényes ezekre az ügyekre.
A vagyonvisszaszerzést azért próbáltam elhatárolni ettől a fogalomtól, mert annak van egy tisztán jogi jelentése is. Tehát függetlenül a politikai, társadalmi, gazdasági helyzettől, az államba épülő rendszerszintű visszaélésektől, annak azért az alapvető funkciója az, hogy az áldozatot bármilyen bűncselekmény esetén lehessen kompenzálni, illetve a további bűncselekményeket megakadályozni.
Kadlót Erzsébet erről a másodikról írt, arról, hogy a büntetőeljárás vagyonvisszaszerzési intézménye hogyan működik.
Kadlót Erzsébet: Az Európai Parlament és a Tanács irányelvei mentén meghatározott vagyonvisszaszerzési és elkobzási eljárással foglalkoztam. Az első volt a 2014/42-es EU Irányelv, ami már nem aktuális, jelenleg a 2024/1260 Irányelv hatályos.
Ez a szervezett bűnözésre koncentrál, így is kezdődik; a preambulum első öt-hat cikkelye csak a szervezett bűnözés általi fenyegetettség vagyonvisszaszerzési eljáráson keresztül való csökkentésével foglalkozik.
Dr. Kadlót Erzsébet 15 évig büntető ügyszakos bíró, majd szintén több mint egy évtizedig alkotmánybírósági főtanácsadó volt, 2013. óta ügyvéd. A Magyar Kriminológiai Társaság főtitkára volt, címzetes docens a Szegedi Egyetemen, tanított az ELTE-n és a Károli Gáspár Református Egyetemen. Mintegy 90 tanulmány, publikáció szerzője, valamint büntető eljárásjogi kommentár társszerzője és szerkesztője.
Egyébként ebben az Irányelvben, illetőleg az ehhez kapcsolódó jogi dokumentumokban messze nem a korrupciós cselekmények kerülnek elő legtöbbször, hanem a terrorizmus, továbbá azok a gazdasági, pénzügyi bűncselekmények, amelyek gyakran összekapcsolódnak a korrupciós cselekményekkel. Alapvetően az a cél fogalmazódik meg, hogy a vagyonvisszaszerzéssel megakadályozandó, hogy a bűnöző szervezetek visszaforgassák a vagyont, magyarán fialtassák az egyébként is bűnös úton szerzett javakat gazdasági társaságokban, vagy – mivel a bűnszervezeteknek sajátja az erőszak is - ne tudjanak a bűnös úton szerzett vagyonból olyan szervezeteket működtetni, amelyek jogszerűen működő cégekkel szemben erőszakot, fenyegetést jelenthetnek. Tehát nagyon széles skálát fog át.
A büntetőeljárás nem tud külön a korrupciós cselekményekre, pénzmosásra, költségvetési csalásra, terrorcselekményre stb. külön-külön szabályrendszert felállítani. A közös szabályrendszert azonos elvek mentén teszi alkalmazhatóvá a büntetőeljárás alatt, valamint a büntetőeljárás lezárását követően.
És ez a szabályrendszer alkalmazható a Szentes Ágota által említett rendszerszintű és a politika magas szintjébe épült ügyek esetében is?
K.E.: Alkalmazható lehetne arra is, lévén azok a magatartások, amelyeket kriminológiailag korrupciós cselekményként azonosítunk, a Btk. különböző tényállásaiban öltenek testet. Ezek között ott van a gazdasági vesztegetés, a közigazgatási, hivatali szerveket érintő vesztegetés, a befolyással üzérkedés, befolyás vásárlása, visszaélés a beszerzési, közbeszerzési eljárásokban, és így tovább.
Ezekhez büntetőjogi intézkedésként kapcsolódik a vagyonelkobzás is. Ám míg a vagyonelkobzás egy konkrét eljárásban elbírált cselekményre, az adott cselekményhez kötődő előnyökre és az ott felelősségre vont elkövetőre koncentrál, addig a vagyonvisszaszerzési eljárásnak, a vagyonkutatási eljárásnak éppen az a merituma, hogy túlmegy az elkövető személyén és tettén. Azt kell/kellene felderíteni, hogy ki részesült még ezekből a javakból és hol csapódott le a vagyon. Itt nem annyira fontos, hogy ebből ki milyen módon részesült, hanem hol van meg az a pénz, mi lett azokból a javakból, vagyonból, amely korrupciós cselekmények esetén magát az előnyt képezte.
Úgyhogy lehet ezt alkalmazni az említett bűnös magatartásokra, sőt, az Irányelv kifejezetten említi a korrupciós cselekményeket. Hiszen nyilvánvalóan nem csupán országon belüli korrupció létezik, hanem nemzetközi szintű is. Éppen erre épít a több szintű uniós jogi keret, amikor elég széles skálán próbálja megteremteni azt a lehetőséget, hogy az államok bűnüldözésre szakosodott szervei kiemelten működjenek együtt a vagyonok felderítésében, eltüntetésének, mozgatásának megakadályozásában. Rendkívül fontos, hogy ha már felderítettük, akkor a bűnös úton szerzett vagyont ne engedjük tovább különböző gazdasági-jogi trükkökkel más államokba, új befektetésekbe. Fagyasszuk be, vegyük zár alá, akadályozzuk meg a mozgását. Maradjon meg addig is, amíg körüljárjuk, hogy az adott vagyontömegből mi az, ami a bűnös magatartáshoz kapcsolódó, ámde nem az elkövető személyéhez, tettéhez közvetlenül köthető vagyon. Ez eléggé bonyolult.
Szóval van közös a két halmazban. Más kérdés, hogy mennyire hatékony a vagyonvisszaszerzés: az Europol 2023-as elemzése szerint a bűnözői vagyon kevesebb, mint 2 százaléka lehet a visszaszerzett vagyon.Ha már ennek ilyen nehéz a visszaszerzése, akkor mit lehet mit kezdeni az olyan eljárások nyomán keletkezett vagyonokkal, ahol nincs korrupció, nincsenek büntetőjogi tényállások, mert ezek a vagyonok formálisan jogilag rendben lévő eljárások nyomán keletkeztek?
SZ.Á.: A vagyonvisszaszerzésnek mindenképpen kell legyen jogi megalapozása: tudni kell bizonyítani egy bűncselekményt. Tehát ha mondjuk jogszabályilag vagy szerződésekkel úgymond le van papírozva egy korrupciós ügylet, az még nem jelenti azt, hogy ne lehetne ezt valahogy büntetőjogilag értékelni. Egyszerűen be kell bizonyítani, hogy ez egy visszaélésszerű ügylet volt…
Mondjuk nincs mögötte teljesítés?
SZ.Á.: Például. Vagy olyan feltételeket szabtak akár a szerződésben, akár a jogszabályban, ami kifejezetten csak egy adott körre vonatkozó előnyt biztosít. Tehát valamiféle visszaélésszerű elem van az ügyletben.
És nem is feltétlenül csak az adott ügyletet kell ilyenkor figyelembe venni, hanem akár ügyletek sorozatát, mert abból kiderülhet valamiféle rendszerszerűség: hogy mindig ugyanazok indulnak a közbeszerzési eljárásokon, mindig ugyanazok nyernek, ugyanazok a szereplők vannak velük egy eljárásban, akik mindig visszalépnek.
Statisztikai elemzések meg tudnak alapozni egy vádat, egy büntetőjogi tényállást?
K.E.: Itt a vádat nem kell megalapozni. A vagyonvisszaszerzési eljárásnak éppen az a lényege, hogy akkor is helye van, ha nem indul nyomozás, a büntetőeljárást megszüntették vagy törvényben meghatározott okokból felfüggesztették, mert például szökésben van a vélhető elkövető, tartós súlyos betegsége van, vagy az elkövető személye az eljárásban nem volt megállapítható. Tehát itt lényegesen kevesebb kell az eljárás megindításához, folytatásához, mint egy klasszikus büntetőeljárásban.
A probléma azonban az, hogy nem sok tudomásunk van ezeknek az eljárásoknak a tényleges hatékonyságáról, eredményességéről. Az utolsó hírünk erről egy 2020-as ÁSZ-jelentés, ami megemlítette, hogy az így visszaszerzett vagyon az állam tulajdona, de azzal az állam nem a jó tulajdonos módjára sáfárkodik. Azt sem lehet tudni, hogy pontosan milyen ár-érték arányú ráfordítással mennyit szereztünk vissza, nem lehet követni annak felhasználását. Lényegében az árverési értékesítést leszámítva semmit sem tudhatunk ezek sorsáról.
Ez hogyan lehetséges, hiszen ezek a vagyonelemek egy eljárás nyomán kerülnek vissza?
K.E.: De hol van erről egy statisztika, egy kimutatás? Hol találjuk meg azt, hogy a hatóságok mennyit szereztek vissza tavaly, tavalyelőtt a célzott összegből? Mennyi volt a korrupciós cselekményhez, mennyi a pénzmosáshoz, mennyi a költségvetési csaláshoz köthető? Mi lett a visszaszerzett vagyon sorsa? Miben volt ez a vagyon: gépjárműben ingatlanban, kötvényben, részvényben, hogy került oda, visszaszerzés után hol értékesítették, hogyan értékesítették? Ha ez nem árverésen történt, akkor nem nyomon követhető. Az árverés az egyetlen, amihez a lekövetéséhez valamilyen módon külső személy is hozzáfér, nyomon követheti, hogy az ennek tárgyává tett, visszaszerzett vagyon megfelelő értéken kelt-e el. De egy banki, egy tőzsdei művelet megakadályozásával visszaszerzett vagyon sorsáról semmit nem tudunk.
A Nemzeti Nyomozóiroda végzi a nyomozást, de melyik állami szerv szerzi vissza?
K.E.: Az NNIVagyonvisszaszerzési Hivatalilletőleg a vagyonvisszaszerzés egész folyamatában az ügyészség diszponál.
És van egy bírói döntés is.
K.E.: Igen, ami azért messze nem ugyanolyan jellegű döntés, mint egy ítélet vagy egy klasszikus büntetőeljárás során hozott kényszerintézkedésekről szóló döntés. Leginkább a visszaszerzés alatt álló vagyon lefoglalásáról, zár alá vételéről szól, tehát a vagyon tovább mozgatásának büntetőeljárási eszközökkel történő megakadályozásáról.
Személyi szabadságot érintő kényszerintézkedést nem lehet foganatosítani, de minden egyebet, ami vagyoni jellegű kényszerintézkedés, igen.
Mik a nemzetközi példák tanulságai? Milyen módszerekkel lehet a magas szintű politikai korrupciós ügyekből visszaszerezni a vagyont?
SZ.Á.: Eléggé kis arányú általában a vagyonvisszaszerzés sikeressége, de vannak jó példák. Például Malajziában a volt miniszterelnököt és családját érintő 1MDB-ügyben 70 százalékos arányban szereztek vissza vagyont.
Mindig az a kulcs, hogy legyen egy nagyon jó nemzetközi együttműködés és egy viszonylag gyors fellépés. A már említett EU-s kereteken kívül is vannak globális hálózatok. A Magyarországon a Készenléti Rendőrségen belül működő vagyonvisszaszerzési hivatalnak európai partnerei vannak, akikkel viszonylag jó együttműködést tudott kialakítani, és ennek megvan a globális tükörképe is a CARIN-hálózatban, ami az EU-n kívüli országok vagyonvisszaszerzési hivatalait is magában foglaló nemzetközi hálózat. Ott már nem annyira könnyű az együttműködés, de ezek nélkül sokkal nehezebb lenne a külföldre vitt vagyonokat felkutatni, befagyasztani, visszaszerezni.
A másik kulcstényező valóban a gyorsaság: a vagyon visszaszerzésének abban a szakaszában, amikor még csak a felderítésről van szó, még a bűncselekményi gyanú sincs feltétlenül megalapozva, már érdemes eljárni a vagyon felkutatása, akár befagyasztása érdekében. Mert később, amikor megszületik a bírósági döntés, és egy megalapozott bűncselekményi tényállás lesz az eljárás eredménye, akkor már lehet, hogy késő lenne elkezdeni a kutatást és a visszaszerzést. Úgyhogy ezeknek az intézkedéseknek mindenképpen kell hogy legyen valamilyen anyagi jogi alapjuk, csak időben tolódhat el korábbra az intézkedések elindítása.
Illetve van a másik eset, amikor valóban nem kötődik büntető felelősség megállapításához a vagyon elvonása, amikor nem magától a bűncselekmény elkövetőjétől vesszük el a vagyont, a bűnösen megszerzett vagyoni gyarapodást, hanem attól, akinél éppen van, mert mondjuk az elkövető már sok lépésen keresztül átruházta valakire, aki ráadásul nem jóhiszeműen szerzett ‒ mert ugye ez is feltétel kell legyen ‒, tehát olyan embertől vagy egy olyan szervezettől vesszük el a vagyont, akinek nincs köze közvetlenül a bűncselekmény elkövetéséhez, azaz hogy ő lenne az, akinek ítéletileg megállapították volna a felelősségét.
K.E.: A magyar szabályozásnak éppen az az egyik nagy hibája, hogy nincs meghatározva az a mentális küszöb, amiből azt tudnánk, hogy ez az x plusz n-dik személy bűnös vagy nem bűnös úton szerezte-e azt a vagyontárgyat. Ez az egyik nagy problémám az alkotmányos deficitekkel.
Semmilyen iránymutatást nem tudunk erre. Jogelvek alapján feltételezzük, hogy a jóhiszeműen szerzett vagyonra nem terjed ki, de az alapja ennek mindössze egy büntető kollégiumi vélemény, mint „legmagasabb szintű jogforrás”. Mindenki tudja, hogy egy kollégiumi vélemény pontosan addig tart ki, amíg a Kúria azt úgy gondolja. Lehet, hogy jövő héten már nem hatályos.
Továbbra sem megy ki a fejemből az, hogy jogilag lerendezett eljárások nyomán keletkezett vagyonokat hogyan lehet visszaszerezni. Ha egy minisztérium közbeszerzésein 98 százalékban mindig ugyanaz a cégcsoport nyer, de érvényes minisztériumi keretszerződések köttettek, akkor a visszamenőleges jogalkotás tilalmát is figyelembe véve hogyan lehetne visszaszerezni legalább az extraprofitot?
SZ.Á.: Ez az, ami Magyarországon igazán nehéz feladat. Itt jellemző, hogy megpróbálják lepapírozni ezeket az ügyleteket. Erre mondtam azt, hogy mindig kell figyelni nem csak a szerződéses rendelkezéseket, hanem azoknak a tényleges kontextusát, érvényesülését is. Milyen hatása van ennek az adott piaci környezetben vagy a közbeszerzési kiírási feltételek alapján kik nyernek folyamatosan, milyen szereplők tűnnek fel? Nem is mindig egy ügyletet kell nézni, hanem sok ügyletet akár együttesen értékelni. A bírósági nyelvezetben is létezik a bizonyítékok külön-külön és együttes, egymással összefüggő értékelése kifejezés: tehát össze kell vetni egymással a tényeket, körülményeket. Nem mindig csak egy ügyletnek a tényállási elemei jöhetnek szóba, hanem érdemes egy nagyobb szeletet kihasítani a folyamatból és az időből, így vizsgálni ezeket. Akkor talán nagyobb esély van arra, hogy fel lehessen fedezni a rendszerszerű visszaéléses jelleget.
De a bizonyítási nehézségaz abszolút fennáll, amit mondtam, az egy esély, de egyáltalán nem garancia arra, hogy sikerül is valójában. Valószínűleg ott lesz a legnagyobb esély ilyen ügyekben büntetőjogi felelősséget megállapítani, ahol még viszonylag friss a cselekmény, és lehet egyéb bizonyítási eszközöket is alkalmazni, mint a lehallgatás, titkos adatgyűjtés, ami jóval erősebb bizonyítékot jelent.
Van egy másik probléma is. Sokszor nem egyénekről, hanem különböző jogi személyekről van szó. Jogi személyek büntetőjogi felelőssége működik-e és ha nem, akkor miért nem?
K.E.: Mindig ambivalens voltam a jogi személy büntetőjogi felelősségével kapcsolatban. Ez a magyar jogi kultúrától idegen, erőltettük, erőltetjük, de ez nálunk inkább költséges, mint hasznot jelentő eleme a jogrendszernek. Eleve csak akkor merül föl a lehetősége, hogyha egyébként a jogi személy vezetője a bűncselekmény elkövetője is, és vele szemben sor kerül valamilyen büntetőjogi természetű joghátrány alkalmazására.
Nem a jogi személy büntetőjogi felelősségétől várom a megoldást. Nem is sok ügy folyt le, és azoknak sincs különösebb vagyonvisszaszerzési tanulsága.
Arra kellene inkább koncentrálni, hogy ha egy céget kiüresítettek, elsíboltak egy vagyontömeget, például egy szükségtelen, indokolatlan beruházással, az a pénz megvan valahol. Nagyon gyakori, hogy EU-s pályázati pénzeken teljesen felesleges beruházásokat végeznek, amire a megrendelőnek sincs szüksége, és az állítólagos közbeszerzési eljáráson nyertes cég pedig vagy nem is képes, vagy selejtesen képes elvégezni a munkát és minőség mindegy is.
Itt nem lehet azt mondani, hogy annak a vállalkozónak, aki a közbeszerzésen ilyen pénzek elsíbolása érdekében részt vett, ne érte volna el a mentális küszöbét a tilos magatartás tudata. Ha ehhez még hozzávesszük a felderítés során a büntetőeljárási természetű leplezett eszközök, például lehallgatás alkalmazhatóságát – márpedig jelenleg is ez a helyzet – akkor könnyen lehet, hogy bizonyítást nyer mindkét fél motivációja: a közpénz személyes haszonba forgatása.
Innentől fogva nem kérdés, hogy mind a kettőnek van felelőssége, akár felelősségre vonják büntetőjogilag, akár nem. A pénz mindig van valahol. Ha házat, szállodát vettek rajta, akkor a házban, szállodában, ha céget, akkor abban, és akkor ezek lefoglalása a cél és a megoldás. Ha befektették, akkor is van fogható, kivonható eredmény, csak egy lépéssel tovább kell haladni. Tehát ennek a jelenleginél sokkal egyszerűbben kell működnie - egyébként az EU-s felfogás szerint is.
Az előny eredményének visszaszerzését – bizonyos szélső értékek között: elévülési idő, érték, harmadik jóhiszemű személy érdeke – nem határozhatja meg egy konkrét jogi személy „felelősségének megállapíthatósága”, nem befolyásolhatják ilyen-olyan felszámolási, végelszámolási, vagyonkezelési eljárások. Ez csak nálunk ilyen mérhetetlenül bonyolult.
Ön azt is írja, hogy hogy bizonyos, az eljárásokban közvetlenül hozzá nem férhető, elfedett befektetéseket, számlákat, valódi tulajdonosok elrejtett alapjait, így kimentett vagyonelemeket nagyon nehéz elérni. Akkor ezekkel mit lehet csinálni?
K.E.: Hát ha nem is akarjuk a vagyont visszaszerezni, akkor semmit. Amikor egyébként városszerte beszélik, hogy hol a pénz, de a nyomozás a „hírek” leellenőrzéséig sem jut el, úgy ezzel a hozzáállással nehéz bármit visszaszerezni.
Van jelentősége, hogy a felelős szerv milyen hatásfokkal tüsténkedik a vagyonvisszaszerzés és vagyonkutatási eljárások sikere érdekében. Jogi, politikai akarat nélkül továbbra sem lesz semmi haszna a jogintézménynek. Marad az, hogy van olyan hely, ahol van eredménye ennek a jogi eszköznek, de az nem Magyarország.
SZ.Á.: A politikai akarat hiánya nyilvánvalóan döntő szempont abban, hogy nem minden ügyben működik a vagyonvisszaszerzés, vagy nem olyan hatékonysággal, ahogy elvárnánk.
De vannak itt egyéb szervezeti problémák is. A vagyonvisszaszerzési hivatalok - úgy hallottam kollégákkal beszélgetve - elég nagy kapacitáshiánnyal működnek, nincs elég ember ahhoz, hogy minden ügyben maximális hatékonysággal el tudjanak járni. Illetve, amit említett Erzsébet is, a nyilvántartás hiánya is lehet hiányzó elem az ösztönzőrendszerben. Ha nem tartják nyilván központilag ezeket a visszaszerzési arányokat, akkor kevésbé van arra nyomás, hogy az arányok megfeleljenek az elvárásoknak. A 2024/1260-as EU Irányelv fog elvileg valamiféle megoldást jelenteni, mert kötelezővé teszi a tagállamok számára az egységes vagyonvisszaszerzési nyilvántartást. Még nem implementáltuk, elvileg az őszi ülésszakon fog a parlament elé kerülni, és utána valamikor hatályba lépni.
A tízes években az állami földek privatizációjánál jól látszott, hogy úgy határozzák meg a pályázati pontozás szabályait, hogy puha szempontokra, mint az üzleti terv, magas ponthatárokat jelölnek meg, míg a kemény, számonkérhető mutatókra pedig keveset. Így könnyű megindokolni, hogy miért a kliens javára döntött a bírálóbizottság.
Vannak-e olyan területek vagy eljárások, amelyek nehezebben, és olyanok, amelyek
könnyebben vethetők egy ilyen vagyonvisszaszerzési vizsgálat alá?
SZ.Á.: Ez attól függ, hogy mennyire nyilvánvaló a visszaélésszerűség. Az előbb már érintettük, hogy van egyfajta életszerűtlenség azokban az ügylet-sorozatokban, amikor csak egy meghatározott kör jut folyamatosan előnyhöz.
De nem csak ilyen szerződéses rendelkezésekhez köthető a visszaszélesszerű feltételek meghatározása,hanem a jogszabályi környezethez is. Lehet az érdekes sikersorozat alapja az is, hogy jogszabályokba vannak foglalva az egyenlőtlen feltételek: önkormányzati rendeletbe, törvénybe. Ma már divat a veszélyhelyzeti kormányrendeletek különböző mentesítési eljárásait használni, amikkel például felmentik a versenyszabályok vagy éppen a közbeszerzési szabályok alól a vállalkozókat. Tehát egy csomó olyan jogszabályi rendelkezés lehetséges, ami ugyanúgy megnehezítheti a bizonyítást, mint a szerződésekkel lepapírozott ügyleteknél.
Úgyhogy az, hogy mennyire nehéz ezeket felderíteni, nagyon függ attól, hogy mennyire átlátszóak ezek a rendelkezések, milyen számban fordultak elő és összeköthetőek-e egymással ezek az ügyletek.
K.E.: A jogalkotás felelőssége kapcsán felmerül, hogy talán nem volt véletlen a jogalkotással okozott kár kiűzetése az új Polgári Törvénykönyv tervezetéből. A jogintézmény a módosításkor eredetileg benne lett volna a törvényben, de azt mondták, hogy nem kell, mert ez végül is egyszerű vétkességi típusú felelősség, ami az általános szabályok szerint megítélhető.
Ja, csak azóta mégsem akadt bíróság, amelyik ezt megítélje. A kérdésben a rendes bíróság és az Alkotmánybíróság egymásra mutogat: a bíróság azt mondja, hogy csak akkor ítéli meg ezt a kárt, ha az Alkotmánybíróság kimondja, hogy a jogszabály alaptörvényellenes volt. Az Alkotmánybíróság meg azt mondja, hogy a jogalkotással okozott kár egészen másik műfaj, mint az alaptörvényellenesség, nincs szükség előzetes alkotmányossági kontollra. Az utóbbival értek egyet.
Tehát a jogalkotással okozott kár teljesen veszélytelen terület ma a jogalkotónak. Erre nem fog kiterjedni semmiféle felelősségre vonás, és az így, jogszabállyal kisíbolt vagyonokat biztos, hogy nem lehet visszaszerezni.
A legfőbb szuverén, a parlament jogalkotói tevékenysége eleve nem vethető bírósági vizsgálat alá, nem?
K.E.: Megszűnt már az az ilyen típusú immunitás elve, más államokban sem követik. A jogalkotással okozott kár kifejezetten benne volt a Ptk. tervezetében, kidolgozták még a Vékás Lajos féle tervezetben, majd az utolsó pillanatban kidobták. Így hát továbbra is mindenkinek van felelőssége, a varrónőtől az építészen át a bíróságig, csak az arctalan jogalkotó bújhat el a felelőtlenség fátyla mögé.
2000-ben és 2010-ben is megéltük már, most is vannak markáns megnyilvánulásai a vagyonvisszavétel beígérésének a politikában. Az MSZP-nél Keller László, a Fideszben Budai Gyula voltak ennek a megbízottjai, és bár nagy garral volt beharangozva a mindent visszaveszünk, amit ellenfeleink törvénytelen módon a saját zsebükbe játszottak, lényegében nem történt semmi érdemi. Ki lehet-e emelni a vagyonvisszaszerzést a napi politikai küzdelmek teréből, és hogyan lehet a politikai motiváltságú eljárásokat kiküszöbölni?
SZ.Á.: Van egy feszültség az igazságtétel iránti igény, a jogszerűség és a hatékonyság között, ezek össze tudnak ütközni. A vagyonvisszaszerzésnek nem csak az lenne a célja, hogy megfossza az elkövetőket a korrupcióval szerzett vagyontól, hanem az is, hogy a társadalmat is kompenzálja, mert végül is a társadalom a rendszerszintű korrupció valódi károsultja.
Emiatt a vagyonvisszaszerzés akkor éri el a célját, ha a társadalmi felhasználásról is döntünk a folyamatban. Ehhez pedig az kell, hogy hogy minél teljesebb körű legyen a visszaszerzés. Nem feltétlen tudjuk ezt elérni, de legalább tűzzük ki.
Viszont mindenképpen tartsuk jogállami keretek között az eljárást, az nem lehet cél, hogy pusztán egyfajta bosszúvágyat vagy revans-szándékot kielégítve járjunk el, mert akkor ez felszínen fogja tartani ezeket a sérelmeket, és egy következő alkalommal újra ugyanez lesz a fő szempont: bosszút állni az előző kurzuson. Sokkal fontosabb lenne azt figyelembe venni, hogy mi szolgálja a társadalom érdekét, egyfajta gyógyító eljárásként képzelve el az egész folyamatot.
Tehát nem személyekre kéne fókuszálni, hanem azokra az elveszett értékekre, amelyeket, ha visszaszerzünk, akkor visszaszerezzük magának az állami működésnek az alapjait, a jövedelemszerző képességét és a vagyoni elemeit. Adott esetben kulturális értékeket, amik most kikerülhettek az állami tulajdonból.
Ehhez viszont az kell, hogy az egész folyamatot egyben lássuk. Ne csak a bűnüldözési és a vagyonvisszaszerzési részre koncentráljunk és arra alkossunk egy szakpolitikai tervezetet, hanem a megelőzéstől kezdjük, attól a társadalmi problémától, ami folyamatosan újratermeli ezt a hozzáállást, és lehetőséget ad arra, hogy következmények nélkül eltűrjük ezt a fajta rendszerszintű korrupciós működést.
Tehát érdemes arra is figyelni, hogy újra szabályozzuk azokat a területeket, amelyekben ezek a rendszerszintű korrupciós műveletek leginkább előfordulhatnak: a közbeszerzést, a lobbit, a pártfinanszírozást, a bejelentő-védelmet, a vagyonnyilvántartásokat. Minden olyan területet, ami vagy teret ad, vagy nem akadályozta meg kellőképpen azt, hogy ezek a gyakorlatok folyjanak tovább.
K.E.: Semmiféle bosszúnak pártolója nem vagyok. Ebben a kategóriában sem, mert az alaptörvényt vagy alkotmányt sért, vagy ahogy tetszik. Csak visszafele sülhet el. A büntetőeljárás különösen nem lehet a magán vagy a politikai bosszú eszköze. Ez volt az egyik rákfenéje a kommunista diktatúra jogalkotásának is. Biztos, hogy ebbe az irányba nem szabad elmenni.
Hogy miként lehetne megakadályozni a jövőre nézve a „bosszú” eljárásokat, ámde a vagyonkisíbolást egyszerre – szerintem szinte megválaszolhatatlan kérdés. Kérdezem: hogyan létezik az, hogy ami külföldön bevált, például a közbeszerzési eljárás, az Magyarországon a létező legdrágább eljárássá fajult a társadalom számára? Hogyan létezik az, hogy mindenhol máshol a pályázat a jó kiválasztás eszköze, a jó gyakorlatok meghonosításának lehetősége, Magyarországon pedig merőben szubjektív alapú, az urambátyám mentalitáson alapuló osztogatásnak egyik eminens biztosítéka?
Ha ezen nem tudunk változtatni, akkor a rosszhiszemű vagyonszerzési módszerek mindig újra fognak termelődni, és ezt pusztán büntetőjogi eszközökkel megakadályozni nem lehet. Abban ne reménykedjen senki, hogy ha ezentúl a tízéves börtönbüntetés helyett tizenöt vagy húsz évet rendelünk egyes cselekményekhez, attól bármi megváltozik. Egész biztos, hogy nem, ráadásul a börtön az egyik legdrágább dolog, mert annak költségeit is mi viseljük.
A szólamok szintjén kellene túllépni. Lehet, hogy valamelyik nemzetközi gyakorlatot alkalmazva vagy több nemzetközi példát vegyítve kellene felállítani olyan erős szervezetet, amelyik a bűnös vagyonszerzésen ellen-eszközökkel felvértezve rajta tartja a szemét. Vannak az utóbbi időből is sikertörténetek, például a román korrupciós ügyészség vagy a lengyel példa.
Hát nálunk az Integritás Hatóság nem hozza ezt.
Hát nem! Akkor mondjuk azt, hogy nincs tovább? Nálunk mindig minden így fog működni? Így jártunk? Csak akkor be kell vallani, hogy primitív erkölcsök szerint élünk, ez nekünk így jó, és ne folytassunk drága pénzen álságos, eleve sikertelenségre ítélt jogi kísérleteket. Szeretnék hinni valamiben, hogy ez a negatív trend mégiscsak megállítható.
