Legalább illúzió szintjén a realista politikának is meg kell teremtenie azt a hitet, hogy a vezetők a köz érdekét szolgálják, mondja a politikai filozófus, aki szerint a szinte kizárólag a hatalmi érdekek által vezetett, realistának nevezett politikán is - amit a magyar kormány is büszkén hirdet – számonkérhetőek normatív, például erkölcsi szempontok. Balázs Zoltán arról is beszél interjúnkban, hogy egy kétpártrendszerre kialakított választási struktúrában hajszálakon múlhat a végeredmény, és hogy a magyarok jelentős része egy kiismerhető, nem föltétlenül jóindulatú, de nem is bántalmazó vezetőt igényel, aki képes üzemeltetni egy többé-kevésbé elviselhető államot.
Balázs Zoltán, a Budapesti Corvinus Egyetem tanára, az ELTE TK Politikatudományi Intézetének kutatóprofesszora. Kutatási területe a politikaelmélet, a morálfilozófia, az egyetemes és magyar politikai eszmetörténet egyes fejezetei.
Főleg Putyin és Trump miatt, de mintha triumfálna a politikai realizmus, vagyis a szinte csak hatalmi érdekek által definiált politika – hogyha a szűkebb, hagyományosan a nemzetközi kapcsolatokra vonatkozó értelmében nézzük. Belpolitikai vezérelvként viszont mintha Magyarországon elege lenne belőle a kormányzottaknak. A normatív szempontokat is figyelembe vevő, tehát a nem realista politika érvényét vesztette, amikor világszerte terjednek az önkényuralmi mechanizmusok?
A realizmus mint politikai felfogás a kül- és belpolitikát tekintve egyaránt népszerű. Az elmúlt húsz évben terjedt el – tegyük hozzá: újra – az a felfogás, amely a moralizmusnak nevezett politikával szemben azt vallja, hogy a politika 'törvényei' között nem szerepelnek erkölcsi előírások.
Nagyon komplikált, gyakorlatilag az ókorig visszavezethető kérdés, hogy a politikát valóban autonóm törvényszerűségek alakítják-e. További kérdés, hogy még ha így is van, akkor következik-e belőle bármi normatív értelemben. Lehet azt mondani, hogy a dzsungelben a dzsungel törvényei érvényesek, de ebből nem feltétlenül következik, hogy nekem ezekhez alkalmazkodnom kell. A kereszténység elég radikálisan tagadja ezt – s mint vallás azért elég tartósnak bizonyult, és aligha azért, mert kétezer éve konzekvensen mást csinál, mint amit tanít.
A moralisták éppen ezért mondják, hogy ők sem naivak, csak szerintük a politikát jobban alá kell vetni az erkölcsi követelményeknek. Néha komikus olyan realista politikusokat olvasni, akik szerint a moralisták egyrészt túl sok hatalmat szereztek, másrészt hazudnak, hiszen ők is a hatalmat akarják, csak éppen más eszközökkel.
Hiszen ha a moralistákat azzal vádolja a realista, hogy ők valójában nagyon ügyes realisták, akkor nincs semmi gond, hiszen pont abban a világban vagyunk, amiben a realisták jól érzik magukat. Továbbá mivégre az erkölcsi fölháborodás a moralisták képmutatása miatt? Megfordítva: ha a moralisták azt gondolják, hogy a realisták csak leplezik az erkölcsileg helytelen vágyaikat - mert mondjuk ki akarnak zsákmányolni másokat, pusztán a hatalomra törnek -, akkor ők érezhetik magukat jól, hiszen egyik fő tevékenységükben, az erkölcsi rossz leleplezésében buzgólkodhatnak. Én ezt az egész vitát eléggé terméketlennek gondolom, fenntartva, hogy a politikában pontosan ugyanazok az erkölcsi parancsok, de ugyanazok a dilemmák is érvényesek, amelyek az élet bármely más területén.
A realista politikát mennyire azonosíthatjuk az autoritarizmus valamilyen formájával?
Ha azt tekintjük realizmusnak, hogy a politikában igenis számítanak az önérdekű megfontolások, akkor nincs az a demokrácia, amelyből hiányozna a realizmus, hiszen ezekben is pártok, mozgalmak, politikai vezérek küzdenek a kormányzás és a vezetés jogáért. Persze más szabályok szerint és más korlátok között.
És voltaképpen minden hatalom autoriter.
Pontosan, minden hatalomban van autoriter vonás, miközben autoriter rendszerek is nagyon szeretik önmagukat morálisan felsőbbrendűnek tekinteni például a liberális demokráciával szemben. Ez jól kirajzolódik a jelenlegi orosz állami ideológiában, de érzékelhető a magyarban is. S persze a liberális demokrácia védelmezői sem szokták erkölcsileg rossznak tartani saját rendszerüket. Mindez annyit jelent, hogy az erkölcsi helyességről való meggyőződésre mindenképpen szükségünk van. Ezt egyébként a realista iskola, mondjuk így, realista képviselői el is ismerik.
Akkor azzal egyetért, hogy mind a külpolitikában, mind a belpolitikában felívelő szakaszban van a realista politikafelfogás?
Talán úgy mondanám, hogy a realista beszédmód. Erre jellemző a szuverenitás fetisizálása, legfőbb értéknek tekintése, ami persze normatív meggyőződés, de legalább nincs benne a Tízparancsolatban. Lord Palmerstontól származik az a mondás, hogy Angliának sem örök ellenségei, sem örök barátai nincsenek, csak örök érdekei. Ilyesmit Magyarországon is hallottunk – emlékeim szerint Kövér Lászlótól –, miszerint az Európai Uniónak kizárólag érdekből vagyunk a tagjai, semmilyen értékközösséget nem vállalunk vele. Ennek megfelelően halljuk is, hogy Magyarországnak mindenkivel jobban kell lennie, ami azt jelenti, hogy szövetségesi, de legalábbis jó üzleti viszonyban. Kivétel azért bőven van, hiszen mondjuk az európai civilizáció vagy a kereszténység védelme olyan szempontok, amelyek nem feltétlenül illeszkednek egy sültrealista önképhez. De sem a szövetségesi, sem az üzlettársi jó viszony nem tartható fönn például úgy, hogy a másikat megtévesztem, bizonytalanságban tartom, vagy adott esetben elárulom. Az árulás nagyon különös dolog, egyszerre a legnagyobb bűn és a legnagyobb tévedés. Teleki Pál tudna erről mondani egyet s mást.
A realizmus a kizárólag vagy szinte kizárólag a hatalmi érdekek által definiált politika, de azért a realista politikusok is mégiscsak a társadalomban meglévő kívánságokat, törekvéseket, érzelmeket szervezik és emelik be a politikába, és elégítik ki így vagy úgy – nem csak kommunikációval, hanem akár valós intézkedésekkel is. Tehát hogyan lehet kijelölni a politikai cselekvés helyességének mércéjét a puszta sikeren vagy a hatalmon túlmutató szempontokból?
Ezért is mondtam, hogy ez nagyon régi dilemma. Ezeket a kérdéseket pontosan ebben a formában föltette már Szókratész is Platón híres dialógusában vitapartnerének, Thraszümakhosznak, akit egyfajta ősrealistának is tekinthetünk, míg Szókratészt moralistának. De első olvasásra is egyértelmű, hogy Szókratész érvei nagyon is realisták. Például rákényszeríti Traszümakhoszt annak elismerésére, hogy még annak is, aki a hatalmat önmagáért szereti és gyakorolja, figyelemmel kell lennie azoknak az érdekeire is, akiket vezet, különben nem tudna sikeres lenni. S valóban, ha az ország szegény vagy nem boldog, akkor a politikus is kevésbé tud sikeres lenni. Még Észak-Korea vezetése is mindent megtesz azért, hogy a népesség legalább azt higgye, hogy jólétben él. Valamilyen módon, legalábbis illúzió szintjén a realista politikának is meg kell teremtenie azt a hitet, hogy elfogadható jólét és fejlődés van, s hogy a vezetők a köz érdekét szolgálják. Persze a modern világban az illúziókeltésnek igazán kifinomult eszközei vannak.
Kérdés, hogy egy ilyen illúzió mikor omlik össze vagy feslik föl, vagy mikor válik világossá, hogy a nyomor ellentételezése, például a dicsőség, már nem elég. Ez Oroszországban is így van. Egyértelmű, hogy a hatalmi elit aggódik a háború miatt: nincs mozgósítás, és az illúziókeltés része, hogy voltaképpen háború sincs. Mindenesetre a realista politikusnak is szembe kell néznie azzal, hogy nemcsak neki, hanem az embereknek is ugyanolyan anyagi és erkölcsi, sőt, politikai természetű vágyaik, érzéseik és félelmeik vannak. Ilyen elemi érzés az igazságtalanság miatti fölháborodás vagy a bosszúvágy.
Ilyesmi erkölcsi ok állhat Magyarországon a Fidesz mélyrepülése mögött? Vagy inkább csak a – mondjuk így – közpolitikai sikertelenség indokolhatja azt, hogy a kormánypárt népszerűsége átbillenni látszik?
Olcsó válasz, hogy mindkettő, de ennél okosabbat nem tudok mondani. Csak arra tudok emlékeztetni, hogy amikor annak idején a Fidesz kétharmaddal nyerte meg a választásokat, abban nemcsak anyagi ígéretek játszottak közre, hanem egy elemi erkölcsi felhajtóerő is. Emlékszünk a keményen dolgozó, de sanyargatott kisember képzetére, vagy a 2006-os események utáni fölháborodásra, egyrészt a hazugság, másrészt az erőszak miatt. Ezen erkölcsi hajtóerők nélkül a Fidesz nem került volna hatalomra, vagy legalábbis nem kétharmados többségre szert téve.
Mindenfajta politika lényege a hatalom megszerzése és megtartása, és aki ezt nem veszi figyelembe, miközben a politikáról beszél, félreviszi az értékelést. De a normativitás – nem is feltétlenül csak az erkölcsi normativitás – szükségszerűen mindig alárendeltje a hatalompolitikának vagy a kettő tud kiegyensúlyozott viszonyban is lenni?
Mi volt előbb: a szabályok vagy a játék? A foci szabályai vagy a foci mint játék? Egyáltalán el lehet képzelni olyan játékot, amelynek nincsenek szabályai? Az ember mindenesetre olyan társas lény, aki az egymással való interakciók során folyamatosan szabályokat alkot. Ezért nincs olyan emberi csoport, amely valamilyen szabályrendszer nélkül fenn tudna maradni. A rablóbandának is vannak szabályai, különben megszűnne létezni. Valamilyen módon dönteni kell arról, hogy a megszerzett zsákmányt hogyan osztják föl. Ez a minimum. De ugyanilyen fontos az erőforrások be- és elosztása, a funkcionális tervezés, hogy a következő betörés hatékony legyen. Ezeket a funkciókat és szabályokat létre kell hozni, és nincs az a diktátor, aki képes volna olyan módon uralkodni, hogy folyton felrúgja a szabályokat.
Természetesen olykor lehetséges és szükséges a szabályok változtatása, akár fölrúgása is, amit úgy hívnak, hogy tervezett vagy tudatos káosz. Léteznek olyan játékok, amelyekben például valamilyen a szabályt kell kitalálni, és olyanok is, amelyekbe a lokális káoszt is beépítik. De ezek is szerves részei az egésznek.
Tilo Schabert.
Igen, az ő Boston Politics című könyvét egy időben a Fidesz ideológusai sokat idézték. A belátás egyszerű: igazán jól halászni, ahogy mondani szokták, a zavarosban lehet. Csakhogy a zavarosban halászásnak is megvannak a maga szabályai, fortélyai, ismerni kell a megfelelő időt, a halak viselkedését, satöbbi. Aki úgy akar a zavarosban halászni, hogy semmilyen elképzelése nincs arról, hogy mit és hogyan akar csinálni, hogy a hatalom miből épül föl, hogy a körülötte lévő emberek miben hisznek, miket remélnek, mit várnak, az sikertelen lesz. Az önmagában nem elég, hogy a hatalmat akarom. Ez infantilis.
Amiről most beszélünk, még csak a hatalom megszerzésének a tudása, nem a normatív szempontok érvényesülése.
A jogállamot is akkor lehet lerombolni, ha tudom, hogy mit kell lerombolni hozzá.
Továbblépve: ha törvények helyett rendeletekkel kormányzunk, akkor is szükségünk van a rendelet fogalmára, a végrehajtás bürokratikus szabályaira, az állampolgárok jogkövető magatartására. A dupla nullás, nyilvánosságra nem került kormányrendeletek - sok ilyenről hallunk - nagyon érdekesek lehetnek, de éppen a titkosságuknál fogva ezek egyedi döntések, beavatkozások, strukturális építkezésre alkalmatlanok. Családpolitikát nem lehet titkosan csinálni. Azt össze kell kötni a nyilvánossággal, a már említett széleskörű várakozásokkal. De ha az összekötés megtörténik, az már megköti a hatalomgyakorló kezét is.
A Fidesznél most az egyensúly billent meg: a külső mércéket és a hatalom megtartásának profi gyakorlását valahogy nem tudja egyensúlyba hozni? És a legendás politikai érzékük csődöt mond ennek a lereagálásában?
Óvatosan bánnék azzal a kijelentéssel, hogy egy ilyen megbillenés megtörtént.
Én sem hirdetnék még eredményt.
A közvéleménykutatás kicsit olyan, mint a lázmérés. Egészen pontosan tudjuk, hogy a testhőmérséklet mekkora, de a láz okát ebből még nem. Mindenesetre most úgy tűnik, hogy nem futó megfázásról van szó. Lehet, hogy egy régóta zajló folyamat jutott új fázisba. Fontos, de talán ritkábban emlegetett tény, hogy a Fidesznek sosem volt totális vagy kétharmados többsége a választók körében.
Volt, hogy 44 százalékos listás szavazataránnyal lett kétharmados parlamenti többsége.
Igen, és az az erő, amely szemben állt vele, vagy csak tolerálta, tartósan létezett az elmúlt tizenöt évben is. Ezért sokszor a körülmények kicsi változása is elég ahhoz, hogy átbillenjen valami. És akkor – nagyon leegyszerűsítve – ugyanaz a két és fél millió ember már nem lesz elegendő, mert összeállt a hárommillió ember a másik oldalon. S mivel kicsi különbségről van szó, igen sok apró tényező lehet döntő. A politikai tehetség vagy karizma most mindkét oldalon – a saját tábor számára – rendelkezésre áll. De vannak további tényezők is, ezeket jól ismerjük: pénz, utcai harcosok (korábbi nevükön talpasok), információs buborékok stb.
A szakpolitikai hatékonyság, tehát mondjuk egy jól működő állam irányítása és létrehozása még belefér a politika realista felfogásába, vagy pedig ez a gyanús, senki által nem választott technokraták és szakértők által művelt mélyállam ismérve inkább?
Akik realistának mondják magukat, és az elején említett pozícióból azt hirdetik, hogy a moralisták jobb realisták, mint ők maguk, pont azért, mert ki tudtak építeni egy mélyállamot, azzal a kellemetlen kérdéssel szembesülnek, hogy ha mi vagyunk hatalmon, akkor hogy tudjuk működtetni azt, ami – föltevésünk szerint – alapvetően ellenséges velünk szemben.
Erre az egyik megoldás az, amit Elon Musk csinált vagy próbált csinálni, a DOGE, nevezhetjük államirtóknak is. Csakhogy néhány hónap után megbuktak, annak dacára, hogy az amerikai elnöknek jóval nagyobb hatalma van az államapparátus fölött, mint a magyar vagy bármelyik európai miniszterelnöknek vagy elnöknek. Az amerikai alkotmány ugyanis nagyon archaikus gondolatrendszer, egy olyan korszakban született, amikor az uralkodóknak közel abszolút hatalmuk volt a végrehajtó hatalom fölött. És az amerikai alapítók ezt így is képzelték el a maguk országában: az elnök személye azonos a végrehajtó hatalommal. Ez egészen bizarr képlet. A mi fogalmaink szerint a végrehajtó hatalom valamilyen kollektív kormány, államapparátus, elkülönült szervezet. Amerikában az elnök maga a végrehajtó hatalom. Így is mondják az elnökök: ’my administration.’ Így már csak a brit uralkodó beszél – ’my government’ -, de természetesen egészen más valóság van mögötte. Mármost az ezzel a gigantikus hatalommal és jogkörrel rendelkező elnök megpróbált ugyan leszámolni azzal az állammal, amelyet szerinte hatalmukba kerítettek a demokraták, a keleti meg nyugati parti elit, de az apparátus a maga szintén gigászi mérete miatt nem pótolható. Egyes személyek igen, de az egész nem.
Szóval van egy ilyen dilemmája a realizmusnak: utálja azt az államot, amelyet szerinte megszálltak az ellenfelek, de neki sincs más eszköze, csak ugyanez az állam. Ez még Magyarországon is így van: a kormányzat nem tudott vagy egyéb kockázatok miatt nem akart minden közintézményt fölszámolni, átalakítani, mással helyettesíteni, ezért látványosan létrehozott párhuzamos struktúrákat, például a tudományos, kulturális, akadémiai életben, s hasonlókkal próbálkozott egyes üzleti szektorokban is.
Ezek a nagyhatalmú vezérek, akik akár autoriter eszközöket is felhasználva építik fel magukat, le tudják rombolni a közigazgatásnak, az államnak a szakmaiságát, az ethoszát, a szaktudását. Nem tudják felszámolni a mélyállamot, de inkompetenssé tudják tenni azt.
Kritikusok szokták ezt mondani, és lehetne is példákat hozni a műemlékvédelemtől kezdve…
De ön nem gondolja ezt.
Egyszerűen nincs más, amivel főzni tudna. Még a kultúrpolitikában – ami a jelenlegi kormányzat kiemelten fontos célterülete – sem lehet hatalmi intézkedéssel legyártani népszerű szerzőket. A tudományról nem is beszélve: atomfizikust vagy epidemiológust nem lehet csak úgy levenni a polcról.
A kultúrpolitikát ennyire nagy súlyúnak tartja?
Mindenképpen látványkonyha, annál is inkább, mivel a jelenlegi rendszer egyik legfontosabb exportcikke. A magyar realistának tudomásul kell vennie, hogy Magyarországnak nincsenek érdemi ásványkincsei, népessége, gazdasági ereje. Valódi komparatív előnyünk leginkább az ideológiai piacon van. Ki is használják. Sorban jönnek az amerikai MAGA-guruk, akik előtt büszkén el lehet mondani, hogy Magyarországon hogyan intézzük el a liberálisokat. Egyébként ez is soft power, egyfajta finom befolyás, amit nem becsülök le. Ebbe rengeteg energiát tettek, és nem egészen sikertelenül. Messze nem átütő sikerrel, de azért nem sikertelenül.
Miért társul általában nacionalizmus a realista alapon űzött politikához? Lásd: Make America Great Again vagy a magyar ún. nagystratégia, ami, ha jól értem, lényegében arról szól, hogy a magyar név megint szép lesz, vagy Putyinnak a birodalmat újjáépítő lépései. Ennek egyszerűen csak az az oka, hogy a nacionalizmus még mindig a politikai közösség megszervezésének egyik, ha nem a leghatékonyabb eszköze?
Pontosan így van. Nem nagyon látok más olyan kollektív identitás-történetet, mint a nemzet vagy nemzetelvűség. Ez nem homogén ideológia, helyesebben nem is ideológia, inkább politikai gondolkodási keret. A nemzetelvűségnek nagyon sok helyi, egészen különböző változata van. Más egy orosz birodalmi nemzeteszme, mint egy román…
Vagy az amerikai, ami nem etnikai alapú.
Vagy egy kínai. Ami viszont közös, az többek között az állam fogalmának összekötése a nemzettel. De fogalmazhatunk úgy is, hogy az állam fogalmának feltöltése a nemzettel. Ez azt jelenti, hogy a határokon belül lévő népességnek legyen valamilyen közös állampolgári/alattvalói tudata, a tizenhetedik században lehetőleg a vallása, a tizennyolcadikban nyelve, még később, a tizenkilencedik századi romantika idején pedig már múltja és érzelmei is. Ez egyre erősödő folyamat, és nem hiszem, hogy a mi életünkben megváltozna.
A realista politika sikeressége azt jelzi, hogy a társadalom demokratikus szervezésének elve – mert a demokratikus legitimáció a központi fogalmuk – immár felülírja a hatalom korlátozásának elvét? Tehát, hogy ezek az illiberális demokráciák – hogy egy újabb dimenziót hozzak be – megszabadultak a demokrácia és a liberalizmus közötti kompromisszumoktól?
Ez a kérdés nagyon sok mindent vet föl egyszerre. A populáris demokrácia, tehát a népfelség elve és a nemzetelvűség együtt, kéz a kézben, borzasztó erő. Ez, úgy tűnik, képes lehet a hatalommegosztáson alapuló kormányzás gondolatrendszerét fölbomlasztani, vagy legalábbis megingatni. Itt megint ellenvéleményen vagyok. Az előbb beszéltünk az államról, a kormányzásról: a nagy képzeteket, a nagy erőkifejtést, a forradalmakat, rendszerváltásokat – külföldi beavatkozás híján – valóban rendszerint az váltja ki, hogy az emberek valamilyen érzelmi közösségben egyesülnek. De ahogy beszéltünk róla, a kormányzás minősége mégiscsak számít. Bármekkora örömmel vagy lendülettel tölt el, hogy magyarnak születtem, azért nem mindegy, hogy a szomszédommal folytatott birtokvitában melyikünknek lesz igaza, azért mégiscsak fontos, hogy milyen minőségű az az igazságszolgáltatás, a közlekedés, a hivatali ügyintézés. Érdekel, hogy mi történik a környezetemmel, nem csak a fizikai, hanem az emberi környezetemmel. Ha viszont a kormányzás minőségét nem lehet figyelmen kívül hagyni, akkor már azt a kérdést firtatjuk, hogy milyen a jó kormányzás.
Úgy tapasztalom, hogy a közjó fogalmát nem nagyon kedvelik a politikatudósok.
A jó kormányzásról egyébként a 2010-es kormányváltás után még a Fidesz-berkekben is valódi eszmecsere zajlott. Egy ideig legalábbis, mert ma már nem nagyon olvasok róla. Ami pedig a közjó fogalmát illeti: valóban sokan vannak, akik inkább kerülik, mivel attól tartanak, hogy ha a politika vagy a politikus mondja meg, mi a közjó, akkor már önkényes módon jár el. A közjó majd magától létrejön, úgy, ahogy a piac is előállítja a magánjavakat, és ezzel – ne felejtsük el – közjót is teremt.
A magam részéről nem riadnék vissza attól, hogy a közjóról eszmét cseréljünk, voltaképpen ez is elemi politikai feladat. Gondoljunk például arra, hogy mennyire más attitűd, amikor választáson azt mondom magamnak, hogy most nem arra fogok elsősorban gondolni, hogy nekem, hanem arra, hogy a közösségnek szerintem mi a jó. Nem arra van tehát szükség, hogy valamelyik párt vagy politikai vezér deklarálja és alkotmányba írja, hogy mi a közjó. De nem mindegy, hogy a többség azzal megy választani, hogy arra szavaz, akitől személyesen több előnyt remél, hanem azzal, hogy megpróbálja végiggondolni, hogy az országnak milyen kormányra van szüksége. Félreértés ne essék: ez nem azt jelenti, hogy egyetértés lesz, csupán annyit, hogy az eredményt mélyebb megfontolások alakítják. Végső soron, ha képesek vagyunk kisebb közösségekben – családban, vállalatban, önkormányzatban – előmozdítani a közjót, létrehozni érdekében a kollektív cselekvést, akkor miért ne tételezhetnénk föl ugyanezt a politikai közösségben?
Ön szerint tudhat-e itthon profitálni a Fidesz a realista külpolitikai doktrína sikereiből? Hiszen látványosan azokat az országokat dicséri, tartja némelyiket vezérlő csillagának, amelyek a realista külpolitikai doktrínát követik.
Szót ejtettünk arról, hogy a belpolitikai döntések és cselekedetek jelentős részét ideológiai motiváció is hajtja. Ez a külpolitikában is így van, szintén szó volt az ideológiai offenzíváról. Egy ilyen átideologizált környezetben legalábbis nehéz előadni, hogy valójában realisták vagyunk. Nehéz egyszerre állítani, hogy nekünk nem kell a brüsszeli pénz, mert elvi alapon ellenállunk a liberálisoknak, és azt, hogy ezzel a magyarok még jól is járnak. Nehéz a békét egyfajta abszolút morális célként úgy tételezni, hogy a háború okairól nem vagyunk hajlandók realistán gondolkodni. Ukrajnát azért kárhoztatni, mert védekezik, természetesen szembe megy a legalapvetőbb erkölcsi követelményekkel, de ráadásul érthetetlen, hogy ehhez milyen jelentős magyar érdek fűződhet.
Sorra jönnek azok az elemzések, amelyek a magyar külpolitika útvesztéséről és eredménytelenségéről szólnak. Itt-ott lehet találni némi vigaszt, a kormány számára rokonszenves választási győzelmet, viszonylagos sikert, meg a már említett ideológiai exportsikereket. Mást már nemigen. Egyfajta külpolitikai zsákutca látszik kirajzolódni, és úgy tűnik, mintha ugyanez történne a belpolitikában is. A kettőt nem tudom szétválasztani: mintha a kétfajta meggyőződés - hogy realisták vagyunk, ugyanakkor ideológusok is, és tehát nemcsak ügyesebbek vagy okosabbak vagyunk az ellenfeleknél, hanem erkölcsileg jobbak is -, együtt mintha nem igazán lenne ma már meggyőző se kifelé, se befelé.
Akkor maradnak a puszta hatalomtechnikai eszközök ahhoz, hogy a párt fordíthasson. Amelyeknek persze meglepően hatékony formái vannak már, gondoljunk csak a román elnökjelölt, Georgescu első választási fordulós győzelmére.
Ezek egy része az ellenzék rendelkezésére is áll, persze az elosztás nem egyenlő. Sokan pedig attól tartanak, hogy a kormányzat erőszakos eszközöket is bevet. Egy ilyen döntésnek azonban tényleg előreláthatatlan következményei lennének. Egy ilyen káoszt nem lehet megtervezni.
Azt akarnám kiszedni önből, hogyha a szuverenista világkép hangoztatása nem hoz eleget, a szakpolitikai kudarcok pedig elég látványosak, akkor nem marad más, mint a hatalomtechnika. Igaza van, azok az eszközök másnak is rendelkezésre állnak, és Ron Werber listái előbb voltak, mint Kubatovéi, de az a korlátlan erőforrás, amit a magyar költségvetés jelent a Fidesz számára ezen eszközök működtetéséhez, nem adatik meg a másik oldalnak. Nem ok nélkül ezen a területen tűnt a legkeményebbnek a Fidesz az elmúlt években, jelesül abban, hogy elzárja az alternatív forrásokat a potenciális kihívók elől.
Így van. Csakhogy létezik innováció, a hatalomnak nemcsak anyagi forrásai és eszközei vannak, s ezt a fentiek alapján pont a Fideszben tudják a legjobban. Most úgy tűnik, hogy az ellenzék ezen a téren előnyben van. De ismétlem, egy kétpártrendszerre kialakított választási struktúrában hajszálakon múlhat a végeredmény.
Ám minden realista politikának van egy nagy problémája. Még demokráciákban is perdöntő, hogy egy nagy tekintélyű és hatalmú politikust hogyan lehet pótolni, akármilyen okból is lesz rá szükség. A biológia törvényei még nagyobb politikai turbulenciákat szoktak okozni autokratikus rezsimekben: ez az utódlás kérdése. A nemzetközi politikatudományi irodalomban ezzel már sokan foglalkoznak. Mert mindenre lehet hatalmi megoldás, csak a halálra nincs. Öröklétet egyetlen hatalom-birtokos sem tudott biztosítani sem saját magának, sem a családjának, bár az irodalom azt mondja, hogy történelmileg a legsikeresebb megoldás éppen a családon belüli hatalmi öröklés (kivétel persze van, gondoljunk a katolikus egyházra – ám az tényleg speciális eset). Csakhogy a népfelség korát éljük, azaz a dinasztikus hatalom képlete egyszerűen nem tud már működni, még a diktatúrákban sem. Mindenesetre engem mostanában éppen ezek a kutatások érdekelnek legjobban.
Nagyon fontos azonban különbséget tenni a rendszer túlélése és a személy utódlása között. Vajon melyik a fontosabb: a rendszer fennmaradása vagy a személyes hatalom továbbörökítése? S vajon mit gondoljunk a személyre szabott rendszerről? Sem a realista, sem a moralista felfogás nem nagyon képes ezeket a különbségeket kezelni, holott, azt hiszem, elég nyilvánvalóan kulcsproblémákról beszélünk.
A magyar ellenzéki közvélemény a választások előtti szokásos vágyvezérelt állapotába került, fokozottabban, mint eddig bármikor. Ön viszont elég nyugodtan beszél arról, hogy a fő kérdés inkább a demokratikus választások által nem zavartatott rendszer továbbketyegésében az utódlás. Ennyire nem tulajdonít jelentőséget a 2026-os választásnak?
Nem érdemes a magyar esetnél leragadni. A társadalomtudomány számára nem az esettanulmányok, hanem a történelem és a komparatisztika az igazán izgalmas. Meg lehet nézni, hogy mi szokott történni a Magyarországhoz hasonló rendszerekkel, és ugyanennyire fontos, hogy a magyar történelemből milyen következtetéseket tudunk leszűrni. Talán lehangoló, de – nagyon leegyszerűsítve – azt találjuk, hogy a magyarok jelentős részének igényei történeti távlatban nagyjából odáig terjednek, hogy legyen egy kiismerhető, nem föltétlenül jóindulatú, de nem is bántalmazó vezetőjük, aki képes üzemeltetni egy többé-kevésbé elviselhető államot. Oroszországhoz képest azonban a választók mintha komolyabban gondolnák, hogy joguk van a kormány leváltásához is, nem csak kritikájához. Az első népképviseleti választás óta a legerősebb trend, hogy az országgyűlésben abszolút többsége van vagy egy pártnak, vagy egy nagyon szoros koalíciónak, s ez átlagban 20-25 éves élettartamú rezsimeket produkál, amelyek valamilyen külső, de olykor belső sokk következtében múlnak ki. Úgy tűnik, hogy a magyarok rendszerváltásokban óhajtják gyakorolni a demokráciát, vagy viselik el, ha már muszáj, nem pedig kormányváltásokban.
