Máriát, ahogy önmaga vallja: élve eltemették. Hiába menekült el bántalmazó férjétől, az bosszúból éppen a számára legfontosabbaktól szakította el: a gyermekeitől – amiben hathatósan közreműködött az egész rendszer a gyámhatóságtól kezdve, a tankerületen és a rendőrségen át a bíróságig. Azóta sikerült a gyerekeket teljesen elszigetelnie a férfinak az édesanyjuktól. A fiúk a láthatásokon ocsmány szavakkal illették a nőt, összetörték a bútorokat, fizikailag bántalmazták az édesanyjukat. Ebben a történetben mégis ők a legnagyobb áldozatok. A gyerekbántalmazás egyik leggyakoribb – de egyelőre legkevésbé (fel)ismert – fajtáját, a szülői elidegenítést vetette be ellenük az apjuk. És persze végsősoron Mária ellen.
Ha az egyik szülő ráveszi a gyerekét arra, hogy a lehető legjobban eltávolodjon a másik szülőjétől érzelmileg, vagy egyenesen megutálja őt: az a gyerekbántalmazás egyik, de kevésbé ismert formája, a szülői elidegenítés. Ami nem csak magának az elidegenített szülőnek, de a gyereknek is fájdalmas, aki szinte automatikusan és reflexszerűen áll annak a szülőnek a pártjára, aki a másik ellen neveli őt - írják a Hintalovon Gyermekjogi Alapítvány oldalán.
„Rá kell kényszeríteni az apát, hogy tudjon apaként viselkedni”
Máriának két fia született. A nagyobbik (, aki most 14 éves) ADHD-s, azaz konyhanyelven hiperaktív, figyelemzavaros, ami bár szépen kezelhető, fejleszthető – már ha megkapja a gyerek a szakértői bizottság által előírt minőségű és mennyiségű fejlesztéseket, de – nem múlik el. Magyarországon elvileg integrált oktatásban részesül(het)nek az ADHD-s gyerekek, ez a valóságban csak ritkán szokott megvalósulni. Mária azt mondja, egyfajta orvosi lova a magyar oktatási rendszer leépítésének mindaz, amin a nagyobbik gyerekének és neki keresztül kellett mennie. „A gyermekem akkor ment iskolába, amikor elkezdődött az oktatási rendszer drasztikus leépítése. 2016-tól szűkítették majd teljesen megszüntették a magántanulói státuszt, aztán kivéreztették az alternatív iskolai szektort, és végül bevezették a kötelező beiskolázást hat évesen, amiről a szülőt és a pedagógust kihagyva, az Oktatási Hivatal dönt, az előírások alapján, sokszor szakmai felkészültség nélkül. Ráadásul fellebbezésnek nincs helye.” A fiú előbb magántanuló volt, aztán tanulócsoportban tanult. Amikor ezeket egymás után megszüntették a döntéshozók, semmi más nem maradt a szellemileg teljesen ép gyerek számára, csak a szegregált iskola.
A nő második kisfia tipikus fejlődésű gyerek, azaz jól tanult, szociális készségeivel sem volt gond, beilleszkedett az óvodától kezdve az iskolán át mindenhol, mindenféle környezetbe. Akkorra azonban világossá vált, hogy Mária férjének indulatkezelési problémái vannak. A nő a családsegítőhöz fordult abban a reményben, hogy az segíteni fog. Nem így lett. Védelembe helyezték a gyerekeket. „Azt mondták, valahogy rá kellene kényszeríteni az apát, hogy apaként tudjon viselkedni. Hiába mondtam, hogy ez nem igazán lehetséges, hogy ha az ember nárcisztikus, akkor ezek az érzékszervei nem fejlődtek ki. De a családsegítőnél protokoll van, azt kell követni. Védelembe helyezték a gyerekeket. Megadtak egy határidőt és onnantól elkezdett visszafelé ketyegni az óra. Azzal fenyegették meg az egész családot, hogy ha nem javul meg az apa határidőn belül, akkor elveszik a gyereket mindenkitől. Az anyától, tőlem is. Az teljesen mindegy, hogy közben én mit csinálok.”
„Két hónapig egyáltalán nem láthattam a gyerekeimet.”
A nő bevallása szerint férje tíz évig nem foglalkozott a gyerekekkel. Néha a kicsit altatta, de ez volt a legtöbb, amit bevállalt. Alapvetően az a típusú apuka volt, aki nem vett részt a mindennapi életükben. Amikor épp tombolt, a nő betette a két gyereket a kocsiba és azt mondta nekik, elmennek az erdőbe gombát szedni, vagy a barátaikhoz. Amikor már végképp nem bírták tovább, elköltözött a két gyerekkel, de senki segítségére nem számíthatott, - szülei külföldön élnek, ő maga előadóművész, - és amikor minden anyagi tartalékuk elfogyott, visszamentek. Nem sokáig maradhattak. Máriát és két fiukat egy nap kidobta otthonról a férfi, egy szatyornyi holmit tudtak csak magukkal vinni. Onnantól kezdve a nő nevelte a gyerekeket, de megbeszélt időpontokban az apához is elvitte őket. Négy évvel ezelőtt, egy nyári nap is egy ilyen apás együttlétről hozta volna el a fiúkat Mária. A férfi azonban nem adta vissza őket neki. Kiverte a nőt a házból, leköpte, üvöltözött vele az utcán és elkergette őt azzal, hogy csak akkor látja viszont a gyerekeket legközelebb, ha bírósági végzést visz neki. Mária felkereste hát a gyámhivatalt és a családsegítőt, hogy segítsenek, de ott azt mondták neki: amíg jogilag házasok a férjével, addig nem fog beavatkozni semmilyen hivatalos közeg. A férjének joga van hozzá, hogy magánál tartsa a gyerekeket, semmit nem tehetnek. „Megkérdezték, hogy de hát miért nem váltam már el korábban. Csakhogy abban az egyetlen szatyorban, amivel korábban kitett minket az utcára, nem volt bent egyetlen olyan okirat sem (házassági és a gyerekek születési anyakönyvi kivonata), amelyek szükségesek lettek volna ehhez. Mire mindent be tudtam pótlólag szerezni, már júliust írtunk, és hiába adtam be a válóperrel együtt a sürgősségi ideiglenes elhelyezési kérelmet, nyári jogítélkezési szünet volt.”
Közben Mária megpróbált találkozni a gyerekeivel, de a férfi kihívta a rendőrséget azzal, hogy el akarja rabolni a saját gyerekeit. „Kijött a rendőrség és elmondták nekem, hogy jobban járok, ha kiegyezem a férjemmel, mert különben elveszthetem a gyerekeket, ugye tudom. Ezután két hónapig nem láthattam a gyerekeimet.”
A férfi nem biztosított nyugodt otthoni körülményeket a fiainak, sok konfliktus volt, amit mások is láthattak, hallhattak. Feljelentették őt a gyámügynél, és újra megindult a gyerekek védelembe vételi eljárása. Akkorra már elköltözött a férfi a gyerekekkel egy másik településre, és ott, a hátteret és a körülményeket nem ismerve tartotta meg a gyámügy a tárgyalást, ahol az apa azt állította, hogy a gyerekek soha nem jártak iskolába, mert Mária politikai okok miatt kiíratta ebből az oktatási rendszerből őket. Tagadta, hogy a nagyobbik fiának bármilyen nehézsége lenne, az egész ADHD-tünetegyüttest a nőre fogta. Hiába támasztotta alá a pedagógiai szakszolgálat vizsgálata a nagyobbik fiú sajátos nevelési igényű státuszát. A gyámügy végül azt írta a bíróságnak, hogy szerintük az lenne a jó a gyerekeknek, hogy ha állandó környezetben lennének. De az állandóság alatt nem az előző több mint tíz évre gondoltak, hanem arra a pár hónapra, amióta az apjuk magánál tartotta a gyerekeket. A bíróság pedig ez alapján ideiglenesen az apánál helyezte el a gyerekeket. Mária fellebbezett a döntés ellen, de elutasították, arra hivatkozva, hogy nem történt hiba az eljárás során.
Mária illusztrációja
„Olyan, mintha élve eltemettek volna”
Azóta a nő havonta hat napon, hétvégenként láthatta csak a fiait. Két és fél év telt el így. Mária alig várta azokat az alkalmakat, amikor végre találkozhatott fiaival, de ők egyre hidegebben és ellenségesebben viselkedtek vele. Ocsmány dolgokat mondtak neki és írtak róla a nő albérletének a falára, eltörték a bútorokat, fizikailag bántalmazták az édesanyjukat. Mária a találkozások után, elmondása szerint állandóan poszttraumás stressz szindrómával küzdött, két nap kellett hozzá, hogy a hétvégék után újra lábra álljon, de nem a gyerekeit hibáztatta. Ők is áldozatok szerinte. Azt meséli, volt olyan, hogy a fia előre bocsánatot kért tőle azokért a dolgokért, amiket tenni fog vele. „Az apjuk egy másik valóságot kreált nekik, ahol az egész környezetük szerint vagy nem létezem anyaként, vagy egy szemétláda vagyok. Gondold el, ebben élsz napi 24 órát, aztán hétvégén elvisznek az anyádhoz. Ezt egy felnőtt sem tudja feldolgozni, nemhogy egy gyerek. Egyetlen délután alatt kellene feldolgoznia egy olyan gyereknek, mint a nagyobbik fiam, aki ADHD-s, ezért kifejezetten nehéz számára bármiféle váltás, hogy megérkezik, találkozik az anyával, konfrontálódik, minden konfliktus, ami belül tombol felszínre kerül, mert anya egyszerre hiányzik is, de anya egy köcsög is az apa szerint, és aztán megint vissza kell menni az apa által kreált valóságba. Közben a bántalmazás mostanra beleépült a gyerekeim viselkedésébe, mert a szülők közti dinamikát tükrözi le a gyerekek kapcsolata az anyával. Az apjuk azt közvetíti feléjük, hogy a bántalmazásnak nincs súlya, a bántalmazás egy játék, hiába próbálom az ellenkezőjéről meggyőzni őket. Nem értik ennek a súlyát. Hogyan is érezhetnék ennek a súlyát, hogy ha az egész rendszer validálta az erőszakot? Annál az embernél vannak, aki az erőszakot elkövette. Ahhoz az emberhez vannak csatolva. Abban a valóságban élnek. Én nem tudok semmit tenni. Azt tudom tenni, hogy kérem, könyörgöm, hogy kapjanak pszichológiai segítséget.” Talán mondani sem kell: nem kaptak.
A szülői elidegenítés, mint a gyermekbántalmazás egyik leggyakoribb, de legkevésbé ismert formája
„Úgy kell felfogni, mintha a gyerekek Stockholm-szindrómások lennének. Az anyjuk, vagy az apjuk, aki az elidegenítő, egy terrorista, és érzelmi fogságban tartja őket” – mondja Takács Péter szakember. „Az ügy lement, és a gyerekek ott maradtak. Ez az, ami megbetegíti a gyerekeket, és megbetegíti elidegenített szülőt is. Nagyon sokszor kell felhívnom az elidegenített szülő figyelmét arra, hogy figyeljen oda a mentális egészségére, mert ha ilyen állapotban megy a tárgyalásra, azt fogja levonni a bíró következtetésnek, hogy nem alkalmas a gyereknevelésre.”
A bíró, az ügyvéd vagy a gyámhatóság szakértelmére ugyanis a szülői elidegenítés terén nem igazán lehet számítani, mert a szakemberek többsége ezen a téren tájékozatlan és nem ismeri fel, miről van szó. Takács Péter szerint fontos lenne oktatni a bíróságot, az ügyvédeket, a tanárokat, az óvodapedagógusokat, a családsegítőket, a gyermekvédelmi szakembereket, hogy legyenek információik arról, hogyan működik a szülői elidegenítés.
„Az elidegenítő szülő tudatosan használja a gyerekeket a másik szülő és a gyerekek bántalmazására” - mondja Takács Péter. „Az elidegenített szülő poklokat él meg, ahogy azt Mária is vallotta, mintha őt élve eltemették volna. Azt éli meg, hogy egyik pillanatban még csodálatos a kapcsolata a gyerekekkel, aztán ennek egyszer csak vége szakad, mert a másik szülő szeretetmegvonással elszakítja őket egymástól.”
Közben – a szakember szerint – szenved a gyerek is a másik szülő mellett, aki elveszi tőlük az anyjukat/apjukat, mert állandóan veszélybe érzi magát, hogy elveszítheti a szeretetét. Olyan érzés lehet ez számára, mintha az elidegenítő szülő kezei az ő nyakán lennének, és amint nem megfelelően viselkedik a gyerek, azaz „nem utálja az elidegenített szülőt rendesen”, egy kicsit szorít rajta. A végén már úgy érzi a gyerek, hogy nem kap levegőt, megfullad ebben a környezetben. Emiatt visszahúzódó lesz, a társai nem értik, kiközösítik, ezért vagy nem tudnak úgy kitejesedni a tanulásban, vagy éppen az ellenkezője: maximalisták lesznek. Hosszú távú következményei pedig a szakember szerint az önbizalomhiány, a párkapcsolati döntésekben való kételyek, a konfliktuskerülés, az érzelmeinek a ki nem mutatása, vagy a hirtelen érzelmi reakciók, amelyek felbukkanhatnak akár tíz-húsz-ötven év távlatából is.
Takács Péter szerint fontos tudatosítania magában az elidegenített szülőnek, hogy mindig is szülő lesz, attól függetlenül, hogy a gyerekei nem vesznek részt az életében. „Ezt a fajta tudást, hitet kell felépíteni a kliensekben. Hogy aztán képes legyen megmutatni a gyerekének: akármit is mond rólam a másik, én nem ilyen vagyok. Ehhez fel kell újra építenie a saját életét. Ehhez, még hogyha pofon is vágják egyszer, kétszer, ezerszer, akkor is szeretetet kell sugároznia a gyerekek felé.”
Az utolsó kegyelemdöfés: a bíróság végleg a bántalmazónál helyezi el a gyerekeket
Mária végtelen szeretettel beszél a gyerekeiről még most is, pedig ő is kapott pofont, nemcsak volt férjétől, de a gyerekvédelemtől, a bíróságtól, a gyámhatóságtól. Nem egyszer, kétszer, háromszor, hanem tucatnyiszor. A nő mégsem adta fel sokáig. Utolsó reménye az volt, amikor a bíróság végleges határozata előtt behívták a tárgyalásra a gyerekeket is, akik nemcsak azt mondták el, hogy többet szeretnének az édesanyjukkal lenni, de azt is, hogy az apjuk és a végén már ők is rosszul bántak a nővel. Ennek eredményeként átmenetileg Mária kapott még egy hétköznapot a gyerekeivel. Az öröm nem tartott sokáig: a végső tárgyaláson – amelyen Mária saját magát volt kénytelen képviselni, mert az ügyvédje elfelejtett azon megjelenni – a bíró véglegesen a bántalmazó volt férjnek ítélte a fiúkat.
A nő azt mondja, mára a kapcsolata a gyerekeivel oly mértékben eltorzult, hogy a bíróság végső döntése által megítélt láthatás teljesítése és a lakhatás, boldogulás között kellett választania. Mária a jövőt választotta: egy másik országban, ahol egy olyan jövőt építhet fel a gyermekeinek, ahol visszakaphatják a hitüket, biztonságukat és az édesanyjukat, amikor annak eljön az ideje. Addig is próbál megtenni mindent, hogy kapcsolatban maradjon a gyerekeivel, amit volt férje továbbra is megakadályoz. Jelenleg egyedül a téli és a nyári szünet áll a rendelkezésére, de biztos benne, hogy egyszer majd újra egymásra találnak. „Soha nem fogom feladni, és tudom, hogy a gyerekeim sem. Mert erre neveltem őket amíg tehettem.”
Kerestük az illetékes gyámügyi osztályt is Mária ügyével kapcsolatban, de a cikk megjelenéséig nem válaszoltak.