Archív fényképeken a Panama-csatorna építésének tragikus története, amely több ezer áldozatot követelt, kezdve a francia próbálkozás katasztrofális bukásával, egészen addig, hogy Amerika mérnöki újításainak révén végül sikerült befejezni és átadni a projektet.

„Mi vettük, mi fizettük ki, mi építettük, és meg is akarjuk tartani.”

A téma a Panama-csatorna volt, az előadó pedig Ronald Reagan elnökjelölt 1976 márciusában.

A következő évben azonban Jimmy Carter elnök aláírta azokat a megállapodásokat, amelyek értelmében a létfontosságú vízi útvonal feletti ellenőrzést átadták Panamának. Fél évszázaddal azután, hogy a csatorna tulajdonjoga körüli vita először felkavarta Washingtont, a kérdés ismét eljött: az újonnan hivatalba lépő amerikai elnök, Donald Trump arra utalt, hogy visszaszerezné az ikonikus létesítményt, mondván, hogy Kína „gyakorlatilag átvette az irányítást”.

A csatornát jelenleg Panama üzemelteti, de Matthew Parker, a híres csatornáról szóló könyv szerzője a Szabad Európának elmondta: „Kínai vállalatok irányító részesedéssel rendelkeznek a Panama-csatorna mindkét végén található kikötőkben.” Szerinte ez egy szélesebb trend része, amelyben Peking „világszerte kiterjeszti érdekeltségeit a nemzetközi tengeri infrastruktúrában”, beleértve „az Egyesült Államok déli »hátsó udvarát« is”.

Parker szerint Trump egy másik állítása, miszerint az Egyesült Államok a csatorna építése során „harmincnyolcezer embert vesztett el malária miatt”, kihagyja egy másik ország tragikus szerepét a vízi út létrejöttében.

A hajósok évszázadokon át kerestek egy olyan rövidebb utat, amely a Csendes- és az Atlanti-óceánt a Panamai földszoroson keresztül kötné össze, hogy elkerüljék a Dél-Amerika csúcsa körüli fáradságos útvonalat. Ferdinand de Lesseps francia diplomata 1881-ben a Szuezi-csatorna sikerén felbuzdulva hivatalosan is megkezdte a Panama-csatorna építését. Az útvonal mintegy hatvan százalékkal csökkentette volna az Amerika keleti és nyugati partjai közötti tengeri távolságot.

De Lesseps több milliárd dollárral egyenértékű összeget gyűjtött össze a projektre, amelyet részben újságírók és politikusok megvesztegetésére használt fel, hogy a közvélemény támogatását és a beruházások ösztönzését elősegítse. De a francia terv, miszerint a tenger szintjén átvágott csatornát építenének Panamán keresztül, már a kezdetektől fogva kudarcra volt ítélve.

A munkások egy trópusi földszoroson szálltak partra, ahol szegénység, politikai zavargások és betegségek tomboltak. Egy olyan korszakban, amikor a betegségeket rejtélyes „gőzök” által terjesztettnek hitték, a valódi bűnösök - a szúnyogok - sűrű felhőkben szálltak rá az érkezőkre. Egy munkás visszaemlékezésében úgy írta le a rajokat, hogy azok „kioltottak egy égő gyertyát a megperzselt testükkel.”

A francia erőfeszítések halálos csúcspontján naponta negyven munkás halt meg, a legtöbbjük sárgalázban vagy maláriában.

A szakképzetlen munkaerőt nagyrészt a Karib-térségből szerezték be, de a francia projekt emberi áldozatait a legvilágosabban a főmérnök, Jules Dingler története szemlélteti. A francia magával hozta családját Panamába, és végignézte, ahogyan lánya, lánya menyasszonya és fia sorra meghalnak a betegségben.

„Az élethez úgy kapcsolódunk, hogy a csatornaépítést tesszük az egyetlen elfoglaltságunkká” – írta az elkeseredett mérnök a kinti életükről. Amikor a felesége is belehalt a sárgalázba, Dingler végül megtört emberként tért vissza Franciaországba.

Amikor a francia csatornatársaság végül 1889-ben összeomlott, több százezer befektető veszítette el megtakarításait, ez pedig a történelem egyik legnagyobb pénzügyi botránya lett. A távozó franciák hatalmas mennyiségű felszerelést hagytak hátra, és mintegy húszezer munkás földi maradványait.

Egy évtizeddel a panamai francia kudarc után Theodore Rooseveltet választották az Egyesült Államok elnökévé. Az a meggyőződés vezérelte, hogy az Egyesült Államoknak gazdaságilag és katonailag is uralnia kell a tengereket. A 26. elnök határozottan szorgalmazta, hogy az Egyesült Államok ott folytassa, ahol Franciaország abbahagyta.

Amikor 1903-ban megrekedtek a csatornaépítési engedélyről szóló tárgyalások Washington és Kolumbia között – amelynek Panama még tartománya volt –, az amerikai támogatással rendelkező panamai forradalmárok elszakadtak Kolumbiától, miközben amerikai hajóhad állt készenlétben a partoknál. Washington gyorsan elismerte az új országot, és ezt követően megállapodás született a csatorna megépítéséről Panama területén keresztül.

Ahelyett, hogy a franciák által megkísérelt, tengerszint feletti átjárót vágtak volna a földszoroson, az amerikai mérnökök úgy döntöttek, hogy a Chagres-folyó duzzasztásával elárasztják a Panama-öböl közepét.

A mesterséges tó huszonhat méterrel a tengerszint felett helyezkedett el, és egy sor zsilip emelte fel a hajókat a tó szintjére, majd a másik végén ismét leengedte őket a tengerszintre.

Az amerikai tervezők számára döntő fontosságú volt, hogy a szúnyogok szerepét a betegségek terjesztésben már akkor megértették, amikor a munkáscsapatok megérkeztek Panamába. Annyira intenzív erőfeszítéseket tettek a szúnyogok irtására a földszoroson, hogy egy mérnök azt állította, hogy minden elpusztított szúnyog tíz dollárjába került az amerikai adófizetőknek.

Az amerikai erőfeszítést olyan építkezési vezetők is segítették, akiket tiszteltek a munkatársaik. Bár a faji szegregációt fenntartották a képzetlen, főként barbadosi fekete munkások, és a fehér amerikaiak között, egy megfigyelő arról számolt be, hogy a munkásokat általában „emberként kezelték, nem pedig állatokként.”

A munkakedvet ösztönző kezdeményezések, mint például saját újság vagy baseball játékok segítettek abban, hogy a férfiak „a tőlük telhető legjobb szolgáltatást nyújtsák.”

Mintegy ötezernyolcszáz munkás halt meg egy évtized alatt, amíg az Egyesült Államok a projektben dolgozott.

Ahogy a munkások vágták át magukat a panamai tájon, a halál továbbra is szedte áldozatait. Sokan a földcsuszamlásokban haltak meg, másokat dinamitrobbanások öltek meg. „Az emberhús napokig úgy szállt a levegőben, mint a madarak” – emlékezett vissza egy, a Karib-tenger térségéből származó munkás.

A munka gyorsabban haladt, mint várták, és a költségek is alacsonyabbak voltak, mint amit eredetileg kalkuláltak. 1913 őszén Woodrow Wilson amerikai elnök Washingtonban megnyomott egy gombot az íróasztalán, amely felrobbantotta a mintegy háromezerháromszáz kilométerre lévő panamai tengeri gátat. Ahogy a víz a csatorna medrébe ömlött, a The New York Times beszámolója szerint „évszázadok álma vált valósággá”.

Amikor a csatornát 1914. augusztus 15-én hivatalosan is megnyitották, alig kapott figyelmet. Azon a nyáron a világ Európával és a hamarosan I. világháborúként ismertté váló, egyre súlyosbodó konfliktussal foglalkozott.

A világkereskedelmet átalakító csatorna több évtizedes működése után a csatorna amerikai ellenőrzés alatt álló zónájában élő, jól fizetett amerikaiak és a panamaiak között kezdett nőni a feszültség.

1964 januárjában a kölcsönös ellenségeskedés halálos erőszakba torkollott , miután a két csoport közötti dulakodásban letéptek egy panamai zászlót.

Az 1964-es incidens felerősítette azokat a washingtoni hangokat, amelyek a csatorna Panamának való átengedését követelték. Jimmy Carter elnök ellentmondásos engedménye nyomán a csatorna 1999. december 31-én átkerült a közép-amerikai ország kezébe.

Julie Green történész, aki könyvet írt a csatorna történetéről, a Szabad Európának elmondta, hogy bármilyen amerikai kísérlet a csatorna visszaszerzésére ma szinte biztosan konfliktushoz vezetne. „Nehéz elképzelnem, hogy a Panama-csatorna visszakerülhetne az Egyesült Államokhoz anélkül, hogy totális háború ne törne ki Panama ellen” - mondja.